A professzor korábban az ELTE nyelvészeti tanszékének tanára volt, így adott a kérdés: tényleg túlképzés van ezekből az emberekből? Valóban ennyire felesleges egy színész, rendező, vagy akár egy bölcsész diplomája? Egyáltalán a nyelvi változásoknak, a szlengnek van helye színpadon, az irodalomban?
Elég nagy utat járt be az évek alatt, hiszen korábban még az ELTE-n tanított a nyelvészeti tanszéken. Pontosan hogyan került a Színház- és Filmművészeti Egyetem, illetve a színház közelébe?
Véletlenül. A színház gyerekkorom óta izgat, meg a film is. Évtizedek óta szerepelek a médiában. Korábban egy éven keresztül a Nemzeti Színház felkérésére kritikákat is írtam. Az SZFE-re pedig úgy kerültem, hogy meghívtak félállásban oktatni. Fél év elteltével megkérdezték, hogy mi lenne, ha átmennék teljes állásba és elvállalnám-e az ottani, éppen újra szervezendő doktori iskola vezetését. És akkor ezt elvállaltam, úgyhogy 38 év után, három évvel ezelőtt elfogadtam a felkérést a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Idén összegyűjtöttem az elmúlt években született művészetkritikai írásaimat. Egy vastag kötet lett belőle.
Nyelvészként mit lehet hozzátenni a színművészethez, a színészek képzéséhez, vagy alapvetően az SZFE oktatásához?
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen többféle képzés van, tehát nemcsak színész és filmes, van még művészetelmélet, televíziós műsorszerkesztés, dramaturgia, forgatókönyvírás, drámainstruktor, tanárképzés… Mindegyiknek van kapcsolata a nyelvhez. Úgyhogy egy nyelvész, különösen olyan valaki, mint én, aki egész életében külső nyelvészettel, kulturális nyelvészettel, retorikával, antropológiai nyelvészettel foglalkozott, sokban tud kapcsolódni. Van művelődéstörténet, retorika, beszédtechnika, szövegismeret, szinopszisírás, kreatív írás tantárgyunk. De, ami számomra leginkább fontos, az a művészetelmélet. A legutóbbi könyvemnek is ez a címe: A művészet és a nyelv születése. Igazából, ami jelenleg nagyon izgat a mindennapi nyelvészeten vagy nyelvművelésen, nyelvi kultúrán túl, az az, mit jelent az ember számára a nyelv, a művészet, a játék. A másik fontos témám: a digitalizációnak a kultúrára való hatása. Tavaly jelent meg erről könyvem: Az internet népe címmel. A doktori képzésben Jelentésalkotás a művészetekben címmel tartok előadást.
Mit gondol, mennyire lettek a bölcsésztudományok, a színművészet, az ide kapcsolódó szakmák kevésbé népszerűek? Mennyire megbecsült a művészeti szektor, legyen szó színjátszásról, nyelvművelésről vagy irodalomról?
Összetett kérdés. Az érdeklődés és a megbecsülés szétválasztandó. Az SZFE-n 50-szeres túljelentkezés van egyes szakokon. Ezt ma már egyetlen egyetem sem mondhatja el magáról, még az orvosi sem. Itt az érdeklődés óriási. Különösen olyan szakokon, mint a színművész, a rendezői vagy az operatőri. Az elmúlt 40 évben tapasztaltam, hogy a bölcsészettudományok iránt folyamatosan csökkent az érdeklődés. Ennek egyik oka, hogy az elméleti, humán szakmák presztízsének csökkenése, az anyagilag jól jövedelmező szakmák felértékelődése – ami társadalmi értékrendváltozást is jelez. Gyors anyagi boldogulást praktikus ismeretekkel lehet elérni. Informatikával, gazdasági, műszaki szakképzettséggel. A '60 években volt egy felfutása a bölcsészetnek, ami a '90 évekig kitartott. Akkor még másfajta értékrend uralkodott. A kérdés második felére kanyarodva, ez nyilván mind összefügg a megbecsüléssel is. Ennek ellenére azt tudom mondani, hogy minden embernek azt kell választania, ami iránt a legnagyobb vonzalmat érez. Pusztán anyagi szempontok szerint dönteni a jövőnkről nem a legokosabb dolog. Hiszen mindenhol, minden szakterületen kiteljesedhet és boldogulhat az ember.
Szükség van akár ennyi színművészre, dramaturgra, operatőrre, vagy akár ennyi bölcsészre, mint amennyi évente kilép a munkaerőpiacra?
A bölcsészetet azzal védeném meg, hogy szükség van rájuk, miután a szakterület nagyon konvertibilis. Ha valaki jól megtanul egy nyelvet, a történelmet, a szociológiát, elvégzi a magyar nyelv és irodalom szakot, jól fogalmaz, jól beszél – az mindenhol hasznosítható. Lehet belőle kutató, tanár, szerkesztő, újságíró, szóvívó, kommunikációs szakember. Jó kommunikátorokra mindenhol szükség van, még a gazdasági életben is. Nemrég még az adóhivatal is keresett nyelvészeket. Tehát a bölcsészetet ezzel védeném, és semmiképpen se mondanám azt, hogy felesleges vagy túlképzés van. A színművészet kapcsán viszont nincs túlképzés. Kevés színészt (beleértve a zenés színészeket) veszünk fel. Rendezőnek, operatőrnek évente csak 6-6 főt. Az SZFE megtehetné, hogy többet vesz föl, de ezekben a szakmákban nehéz elhelyezkedni, ezért az egyetem ügyel arra, hogy ne legyen túlképzés. A művészeti felsőoktatás semmiképpen sem tömegképzés.
A nyelvészetre és a színház kapcsolatára visszakanyarodva egy kicsit. A szleng, mint olyan Ön szerint elkezdett beépülni a színházi világba? Hogyan reagál a színház a nyelvünk változására?
Régóta vita tárgya az, hogy az élő nyelvben meglévő változások, amelyeket a szleng nyom előre, illetve az terjeszti leginkább, a művészetben, az irodalomban, a színházban mennyire jelenjen meg. Köztes álláspontot képviselek. Szerintem nem lehet azt mondani, hogy ne jelenjen meg egyáltalán, ahogy azt se, hogy csak az jelenjen meg. A művészetnek van normatív értékrendmutató küldetése. Ezen azt értem, valami szebbet, változatosabbat, gazdagabbat is mutatnia kell, mint amit az ember minden nap hall és lát. Ezt a művészet fontos küldetésének tartom. De a másik oldalról egyetértek azzal, hogy sokszor tükröt kell elénk állítania. Rá kell mutatni arra, hogy lám: ilyenek vagytok. És most vagy örüljetek ennek, vagy szörnyülködjetek el. A határt a puszta öncélúságnál húznám meg. Hogyha művészileg indokolt, jöhet a szleng, ahogyan egy durva kifejezés is, amit sokan már elítélnek a színpadon, vagy az irodalomban. De van, hogy helyénvaló, mert egy erős esztétikai hatást akarnak elérni vele. Azonban, ha úgy érzem, hogy öncélú és csak azt akarja mutatni, hogy na én kemény legény vagyok, tabut török, áthágom a nyelvi szabályokat, káromkodom, azzal nem értek egyet.
Írta: Bíró Eszter
