Kolonits Klárának elhiszem a Traviatában, hogy egy volt prostituált a világ legönfeláldozóbb embere. Amúgy kételyeim szoktak lenni afelől, hogy egy lángoló szerelmes felad mindent azért, hogy másik nő boldoguljon helyette, akit nem is ismer.
Violetta már nagypolgári nő, bőven van mit a tejbe aprítania, van elegáns társasága, de mindenki tud a múltjáról, esze ágában sincs tagadni, mint G. B. Shaw Warrené mestersége című dararabja címszereplőjének, akinek a lánya, Vivien rájön, hogy az ősi mesterségből gazdagodott meg az anyja. Abból taníttatta őt Cambridge-ben, ebből eredő pénzből élnek fényesen. Felháborodottan kéri számon az anyján a múltját. Hosszú ideig képtelen megérteni, hogy a prostituáltság nem feltétlenül romlottságot jelent, a nélkülözés, a kényszer is szülheti.
Az a furcsa, hogy Violetta szerelmének apja, Germont, aki egyszer csak se szó, se beszéd beállít hozzá, nem tartja őt romlottnak. Érti, elfogadja, hogy miért szereti őt Alfredo. Esze ágában sincs pocskondiázni, még kevésbé pénzzel megvesztegetni, pontosan tisztában van vele, hogy ez biztosan nem menne, felháborodást váltana ki belőle, éppen azért mert egyáltalán nem feslett. Mégis arra kéri, hogy tágítson a fiától, hagyja őt rögvest faképnél, mert neki van egy másik gyermeke, egy lány, akinek pedig vőlegénye van, aki nem hajlandó a lányhoz hozzámenni, ha ilyen „elfogadhatatlan” kapcsolatban él a testvére.
Sokadszorra látom Verdi szárnyaló muzsikájú operáját. Anger Ferencnek ezt a rendezését harmadszor. Láttam tavaly nyáron is, szintén a Magyar Állami Operaházban, meg ott voltam jó néhány évvel ezelőtt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a bemutatóján. Tulajdonképpen soha nem hittem el, hogy jön egy Violetta számára ismeretlen ember, és egyetlen jelenetben sikerül „rádumálnia”, hogy egy másik ismeretlenért hagyja el élete szerelmét, ráadásul azt is rögtön sejti, hogy ebbe belehal. Az apát sem egészen értettem, pedig tavaly is Kelemen Zoltán kiváló alakításában láttam, mert neki pedig tudnia kell, hogy ebbe viszont a fia megy tönkre, ha a lánya pedig ki is virul. Miért fontosabb neki a lánya, mint a fia? Miért nem inkább a lánya vőlegényét győzködi, hogy ugyan már, ne legyen ennyire csökönyösen előítéletes, az ég egy adta világon semmi gond nincs Violettával. De, ha netán lenne is, a lányát ez egyáltalán nem rontaná meg, totálisan alkalmas lenne ettől még becsületesen hű, hó tiszta erkölcsű, a külvilág előtt is makulátlan feleség lehetne.
De most Kolonits játékából, és legfőképpen gyönyörűségesen fájdalmas énekéből, és ahogyan Kelemennel reagáltak egymásra, tán valamit megértettem, megéreztem. Violetta az egyik legnehezebb operaszerep, hatalmas ívet kell bejárni, meg kell mutatni a volt kurtizánból lett nagy, párizsi nőt, aki azonban még meglehetősen kihívó, még vannak közönséges megnyilvánulásai. Majd ő, aki nem hitt a szerelemben, totálisan, végzetesen és a szó szoros értelmében, halálosan szerelmes lesz. Ezután pedig érzékeltetni kell, hogy válik önfeláldozóvá, és a pokoli lelki tehertől hogyan roppan össze. Elmarja magától a szerelmét, és beteljesedik rajta a halálossá váló betegsége.
Kelen megmutatja, hogy ő, szerepe szerint, olyan mint a végzet. Hogy tulajdonképpen nem lehet ellene apelláta, mert akkora az előítéletesség a társadalomban, ami miatt nem tehet mást, minthogy ezt a lehetetlenséget kéri Violettától. Az arcán is ott az eltökéltség szinte rezzenetlensége. A Jankó Zsolt által vezényelt zenekar is felerősödik, csaknem fenyegetővé válik, de közben áthatják líraian együttérző futamok is. Kolonits parádés hangja először szinte elakad a megdöbbenéstől, hogy mit kívánnak Violettától. Különös kétségbeesés, majd dac villan a szemében, és a hangja is némileg ellenkezővé, tiltakozóan elutasítóvá válik, hogy ő ezt aztán biztosan nem teljesíti. Majd fokozatosan lágyul ez a hang, megértővé válik a másik nő iránt, feltöltődik Violetta hatalmas lelkével, billen a mérleg nyelve, hogy talán mégis teljesíteni kellene a lehetetlent. Hideglelősen szép percek ezek, miközben a két énekes a topon van, és a zenekar is megrendítő drámaisággal szól.
Violetta szerelmese, Alfredo, David Esteban. Kis férfi, szépen áradó hanggal. Nem a hősszerelmes típus. Nem is hiszem el mindig a kettejük ölelését, lángolását, ha nézem őket. De gyakran diadalmaskodik a hangjuk, és akkor mégiscsak hiszen.
Jó, hogy az Operaház játszik szinte egész nyáron. A közönség ezen a hétköznapi előadáson is dugig töltötte a nézőteret, és hosszan ünnepelte a többi szereplőt is, az egész produkciót.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Berecz Valter
