Járai Mátéból színészi őserő tör fel, tombol benne a jóféle ripacsvéna. Gyakran szinte nem fér a bőrébe, ha színpadon van, eluralkodik rajta az elementáris játékkedv, dől belőle a humor, ontja a poénokat.
Lehet ezt persze túl soknak tartani, azt gondolni, hogy az ízléshatáron jár, és néha ott is jár, netán túl is lépi azt. Mondható az is, hogy lejátssza a többieket, előtérbe tolja magát, gyakran ő aratja le a babérokat. De hát sokszor ez is a dolga. Rendszeresen úgynevezett ziccerszerepeket kap. Feladata is, hogy kilógjon a sorból, netán még az előadásból is. Hasonló karaktereket játszó nagy elődei is ezt tették. Latabár Kálmán például saját beköpéseivel dúsította az előadást. Nem ritkán csak annyi szerepelt a szövegkönyvben, hogy bejön Latabár és jókat mond. Körmendi János úgy „feldúsította” a saját szerepét, nem csupán a szövegét, hanem az általa kitalált „magánjátékait” is, hogy szinte leállt tőle a produkció, vagy éppen hogy akkor kezdett élni. Unalmas előadások felvillanyozó jeleneteit köszönhettük neki, de előfordult, hogy összevontam a szemöldököm, és azt gondoltam, most nem kellene mindent szétvernie, fékezhetetlenül „ripiznie”.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján láttam az Élet rapszódia című produkciót, ami Járainak Eszenyi Enikővel közös estje. Ráadásul szabadtéri volt az előadás, az úgynevezett Refi Színpadon, aminek van egy sajátossága, a nézőtér és a színpad fedett, a köztük lévő zenekari árok viszont nem. A kezdés időpontjában pont leszakadt az ég. Zuhogott az eső, ami a színpad elejére is beesett, helyre kis tócsát képezve ott. Az eltakarításával senki nem próbálkozott, hiszen még esett. Amikor kicsit csendesedett, Eszenyi kijött, és mondta, hogy belevágnak. Közben a felettünk lévő ponyvát verte a zivatar, ami nem tett jót az akusztikai viszonyoknak. De jókora rutinnal és szakmai ismerettel állták a sarat. Daloltak, táncoltak, jeleneteket adtak elő, sztorikat meséltek magukról, önironikusan, kedvesen, szórakoztatóan. Máté szerepe szerint éppen italt hozott a hölgyvendégének, amikor égi áldásként jégdarabok is potyogni kezdtek. Ekkor megkérdezte, hogy „jeget kérsz bele?” Naná, hogy kiadós röhögés lett a jutalma, és nyiltszíni taps, olyan magabiztos tudással helyezte el pont a megfelelő pillanatban a poént. Operetteken, zenés darabokon edzetten tud úgy bejönni, hogy fogadótapsot kapjon, és képes olyan feltűnően távozni is a színpadról, úgynevezett abganggal, hogy a publikum ekkor is összeverje a tenyerét.
Nem végzett színművészeti egyetemet, de édesapja, Járai Alfréd is színész volt, a rátermettségét feltehetően otthonról örökölte. Meg hát Maár Gyula filmrendező unokája, aki aztán Törőcsik Mari férje lett, így saját unokájának tekintette. Mit mondjak?, tőle bőven volt mit tanulni. Pazarul tudja is utánozni Törőcsiket, ezen valaha dőlt a nevetéstől az egész család. Több mint tíz évig a győri teátrumban volt tag. Ott figyeltem fel rá, a Hajmeresztő című krimi előadásában. Meleg fodrász srácot játszott, az az üzlet került az események középpontjába, ahol dolgozott. Megmutatta a figura magabiztosságát, majd félelmét, kényeskedését, hisztire való hajlamát egyaránt. És már akkor is nevettetett ahogy belefér. Azóta a kecskeméti színházhoz tartozik, de tavasszal visszatért Győrbe, hogy régebbi közönsége is ismét imádattal fogadja. A Riviéra vadorzói című musicalben két rivális gengsztert adnak Csankó Zoltánnal. Jól állnak egymásnak. Két ugyanarra a területre tévedt, a másiknak ugró gengszter. Csankó az öltönyös, nyakkendős, mellényes úriember, mesterbűnöző. Járai a csóró feltörekvő, a sajtkukac izgága, aki nem csak járókelőket foszt ki, hanem ötleteket is buzgón eltulajdonít a tapasztalt mestertől, hogy aztán naná, hogy teljes bedobással iparkodjon túlszárnyalni. A vetélkedésük, a másik froclizása, a mind fantáziadúsabb módszerek kieszelése, a játékosan jókedvű, vagy éppen morcosan haragvó, energiadúsan perpatvarozó bűnözők a motorja a zenés-táncos, némiképp érzelmes, mókásan szarkasztikus, közönségcsalogató, néző ellazító könnyedségének, ami zsúfolásig megtölti a behemót nagy nézőteret.
Az elmúlt éved elején Kecskeméten volt bemutatója, a Meseautóban. Ebben is ziccerszerepet kapott, amit alaposan ki is aknáz, de, ha nem kapott volna azt, akkor is azt csinált volna belőle. Halmos Aladár bankosztályvezető, akit a fimen a legendás Kabos Gyula adott. Meglehetősen mókásan, hol balfácánként, hol abszolút ügyesen, beköpésekkel és szófacsarásokkal telien, élvezettel pletykálkodva kémkedik egy szerelmespár után, a főnök féltékeny titkárnőjének a megbízásából.
Tavaly nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas terét is meg tudta tölteni élettel. Tébolyult, csupa rózsaszín, testre simuló selyemöltönyben, mellényben, pipiskedően kényeskedve, apró lépésekkel, oldalazó, ringatózó mozdulatokkal érkezett Sir Basilként a Luxemburg grófja előadásán a deszkákra, a kecskeméti színházzal közös produkcióban. Kapásból oda kellett figyelni rá. Sztárbelépő volt, amit rögtön megtapsoltak a nézők. Előkészítették a belépőjét, több szereplő beszélt már róla, mindenki várta, nyilván jó néhányan miatta váltottak jegyet. Megjelent a magasban afféle erre a célra rendeltetett operettlépcső tetején, amin az „istenség” leereszkedik közénk, levonul a neki dukáló magaslatból. Eljátszotta ezt a sztárallűrt egy az egyben, de kissé a paródiáját is adta, némiképp ki is figurázta ezt a fellengzős, önimádó, hatásvadász fickót, akit alakított.
Celebfunkciót is betölt. Nem csinál titkot belőle, hogy biszexuális. Feleségével, Járai Kira szinkronrendezővel folyamatosan témát szolgáltatnak a bulvárnak. Járai kereskedelmi tévés, reggeli műsorvezetést is vállalt. Folyamatosan jelen van. Fogyhatatlannak tűnnek az energiái. Imád szerepelni. Mind jobb színész. Hosszabb idejű pesti szerződése mégsem volt még. Szerintem már erre is bőven rászolgálna.
Írta: Bóta Gábor
