Tündöklő középszer – Megint hódít az Amadeus

A zseni és a középszer összecsapása, Peter Shaffer rengeteget játszott Amadeus című darabja, váltig izgatja az embereket. Újra és újra előkerül. Most is vastapsos sikert aratott a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában.

Az előadás kezdete előtt, vagy tán éppen ez a kezdete, Mozart kikandikál egy kis résen a nézőtérre. Végig bámul rajtunk. Valószínűleg megvan a véleménye rólunk. Kajánul fel-felnevet, sőt azt is mondhatnám, hogy kellemetlenül éles hangon, fel-felnyerít. Kiröhög minket. Zsenitudatával lekicsinyel bennünket, ahogy sokakat a produkcióban. Olyan mint egy neveletlen kamasz. Az arcára van írva minden, az is amit nem mond ki. De hát sok mindent ki is mond, kendőzetlenül, nyersen, akár szándékosan bántóan. Ez a kis néző „stírölés” az előjáték. Bevezető a természetrajzából. Tán valamelyest a színészéből, Nagy Gellértéből is, aki alakítja. Kapásból látható, hogy tele van játékossággal, pikírtséggel, maró gúnnyal. Olyan mint a rosszcsont kölyök, aki szeret borsot törni mások orra alá. Imádja froclizni az embereket. Gyönyörűségét leli a bosszantásukban. Ő viszont mindenen megsértődik, és akár semmiségeken is kiakad. Nagy ezt remekül eljátssza, berajcsúrozza a deszkákat. Jutalomjátéknak tekinti az előadást, ahogy sok tekintetben az is. A hisztériára való hajlamosságot, a nőimádattal járó nőhajkurászást is remekül adja.

A zsenit viszont nem sikerül igazán eljátszania. Nem hiszem el neki a nagy formátumot. Azt, hogy remekműveket komponál, miközben ilyen kedvesen szertelenül szétszórt. Megmarad kissé kótyagos fiatalembernek, aki kinek szimpatikus, másokat meg irritál. Amadeus előadások problémája, sőt alapkérdése szokott lenni, sikerül-e eljátszani a korszakos alkotót? Akit olyan árnyaltan azért nem is muszáj megjeleníteni, hiszen Peter Shaffer bulvárdarabot írt, bármennyire is próbálta leplezni, telepakolni jókora létkérdésekkel, filozofálgatásokkal, de azért mégiscsak arra épül, hogy van két híres ember, a zseni és a középszer, és az ő párharcukról regél, inkább csupán néhány tulajdonságukat kidomborítva, és az összecsapásukat kiélezve ecsetelve, mint sokoldalúan ábrázolva őket. A felszínen marad, miközben mélységet imitál. Ezt azóta nem szeretem a darabjában, amióta számtalan produkciót láttam belőle. Nem akarok sokat kertelni, emiatt hazugnak tartom a művét. Közben pedig remek játéklehetőséget ad alkalmanként két-két kiváló színésznek, ha többnek nem is nagyon.

A mára szupersztárrá vált Mozart képet közvetíti. Azt a közhelyekre alapozott figurát, akit szinte mindenki ismer belőle. Nem véletlenül csináltak belőle ajándéktárgyakat, képével pólót, desszertet, likőrt, musicalt, bármit, ami értékesíthető. Mozartról él egy kép, pontosan az, amit Shaffer felhasznál és kihasznál.

A szertelen, könnyelmű, hamar elégő, önsorsrontó, önérvényesítésre eléggé képtelen, tehetsége virágjában, szegénysorban meghaló géniusz képe, akit letipor a gonosz. Ilyen leegyszerűsítő a bulvár- látszat, és Shaffer darabja is az, bármennyire igyekszik ezt titkolni. Hiába a bölcselkedő eszmefuttatások, a lét végső értelmének keresése, a talentum mibenlétének firtatása, mindez csak fűszer, csinos felszín. És a kiapadhatatlan siker záloga.

Alejandro Durán korrektül megrendezte a darabot, Salierit legalább annyira középpontba állítva, mint Mozartot. Kozma Attila kellőképpen eljátssza azt az embert, aki úgy gondolja, zenei téren ő akár a világelső, aztán egyszerre csak jön egy kis nyikhaj, és megkérdőjelez mindent. Először csak Salieri látja meg benne a zsenit, és érzi meg miatta, hogy ő nála sokkal kevesebbre képes. Őt ünneplik, miközben már biztos benne, hogy ő a múlékony, Mozart a halhatatlan. Sehogyan sem tudja ezt elviselni. Ott tesz be neki ahol tud. Állandó kerékkötőjévé válik. Kozma megmutatja az e miatti szorongásait, gyomorbajosságát, elhatalmasodó lelkiismeret- furdalását, megbetegítő bűntudatát, azt a folyamatot, ahogy jóformán elemészti önmagát, miközben az agyában dübörög Mozart onnan kitörölhetetlen zenéje. Constanze szerepében Tóth Jess kezdetben eljátssza a szerelmest, aki jó partnere Mozartnak a játékosságában, majd az odaadó, a családjáért aggódó feleséget, de az nyilvánvaló, ő sem éri fel ésszel, hogy zsenivel él együtt. Puskás László II. József, Ausztria művészetkedvelő, de nem feltétlen értő császára. Vass Csaba maradi, nyársat nyelt operaház igazgató, aki rendszeresen keresztbe tesz Mozartnak .

Mások sem értik meg Salierin kívül, aki időlegesen győzedelmeskedik. A középszer felülkerekedik a zsenin, van hozzá hatalma, hogy ellehetetlenítse, és, ha nem is tudjuk, hogy tényleg megmérgezte-e, de elvette tőle a levegőt, közvetve valószínűleg hozzájárult a halálához. Milyen gyakori manapság is, hogy a tehetetlenség tort ül a tehetségen. Pintér Bélának és Társulatának nem véletlenül van Tündöklő középszer címmel produkciójuk. A nézők feltehetően a tehetség helyébe képzelik magukat, ha nem is gondolják, hogy zsenik. Ez is hozzájárul, hogy ez az ügyesen hatásos darab szinte mindig sikert arat, ahogy most is.

Írta: Bóta Gábor

Fotók: Kisvárdai Művelődési Központ