Vajon mit csinál egy segédrendező vagy egy rendezőasszisztens? Ha egyáltalán van a kettő között különbség. Erről Fülöp Angélával beszélgettünk, a Nyíregyházi Színház munkatársával, azon apropóból, hogy a napokban töltötte be kereken a 60. születésnapját.
Hogyan kerültél közel a színházhoz?
A gimnáziumi osztályfőnökünk egyszer behozott két fiatalembert az iskolába. Ők mesélték, hogy egy önképző kör szerű valamit vezetnek, a tanárunk pedig gondolta a mi osztályunknak ez jó lehet. Itt kezdődött el minden. Egy évvel később, a következő tanévben ez átcsapott egy klasszikus irodalmi színpadba, ahová én is bejártam. De nem úgy vettem részt benne, mint színész. Pedig sose akartam az lenni. Csak úgy ott, elvoltam velük. Tulajdonképpen ennek a kapcsán jött az, hogy elkezdett érdekelni a színház. Aztán érettségi után fölmentem Budapestre, hogy keresek magamnak egy munkahelyet. Először kellékes voltam a Színművészeti Főiskolán, valamint a Madách Színházban, majd súgófelügyelő lettem egy utazó társulatnál. Végül 1985. augusztusában érkeztem meg Nyíregyházára segédrendezőnek és azóta is itt vagyok.
Sok helyen láttam, hogy rendezőasszisztensként van feltüntetve ez a munkakör. Van különbség asszisztens és segédrendező között?
A színházban egyáltalán nincs különbség köztük. Lehet, hogy filmeknél van, hiszen ott van első asszisztens, második asszisztens. Szóval többen vannak, így lehet számít a megnevezés, de a színház esetében inkább pillanatnyi elhatározás kérdése, hogy segédrendezőt vagy rendezőasszisztenst írnak a plakátra.
El tudnád nekem mondani, hogy mit is jelent ez a munka? Mik a mindennapi feladataid?
Én úgy szoktam összefoglalni, ha csak pár címszóval kéne leírnom a munkám, hogy a segédrendező olyan, mint az orvos mellett az asszisztens. A keze alá dolgozik, hogy neki csak diagnosztizálni kelljen. Ez is hasonló. A rendező és a színész munkáját segítem. Magyarul tulajdonképpen mindent elintézek, ami kellhet kezdve a kellékektől a jelmezen át a színészekkel való egyeztetésen át, hogy ki, mikor, hogy ér rá. Ha ezek megvannak, ki lehet írni a próbákat, följegyezni, mikor mit csináltunk, hogyha legközelebb az a jelenet következik, akkor ne kelljen nulláról kezdeni. De ha a szövegkönyvben változtatás van azt is én segítek bevezetni. Kinyomtatom, szétosztom. A főpróbahéten a rendező már nem szakítja meg a próbafolyamatot, utána szokott csak egy megbeszélés lenni. Ilyenkor a próbák alatt diktál nekem, ezt följegyzem és a megbeszélés előtt odaadom neki, hogy ő bővebben ki tudja fejteni, mire is gondolt. Egyszóval szinte minden, ami nem művészi munka. És aztán ehhez jön az – de ez már esetenként és rendezőként változik -, hogy mennyire enged úgymond beleszólni a folyamatokba. Mindenki másként dolgozik. Vegyük például Mohácsi Jánost, akinek a darabjai úgy készülnek el, hogy mindenki, aki él és mozog az beleszólhat, elmondhatja az ötleteit. Tehát ez az egyik véglet, és van az a véglet, aki meg egyáltalán nem tűri, hogy bárki bármit mondjon. Úgy lesz, ahogy ő eldöntötte és ezt sokszor a színészekkel is érezteti. Ilyen a Szente Vajk például. És e között a két véglet között végtelen a lehetőség, hogy ki mennyire és hogyan vehet részt a rendezésben.
Kivel szeretsz jobban dolgozni? Aki engedi, hogy beleszóljanak a munkafolyamatokba, vagy aki a saját ötleteit engedi csak a színpadra?
Mindig is olyan voltam, már azelőtt is, mielőtt Mohácsival dolgoztam volna, hogy ha voltak ötleteim, akkor elmondtam. Csak akkor nem a próbán, hanem mondjuk a szünetben, vagy a próba végén mentem oda a rendezőhöz, hogy az jutott eszembe, hogy… Hozzám nyilván ez áll közelebb, szeretek úgymond belekotyogni. De az nem jelenti azt, hogy olyan emberrel nem szeretek dolgozni, aki ezt nem engedi. Ha látom, hogy tudja mit akar, és annak értelme is van, nem érzem szükségét annak, hogy én minden áron elmondjam a véleményemet. Magyarul én a felkészült rendezőkkel szeretek dolgozni. Azt viszont nem bírom, ha valaki bűzlik attól, hogy fogalma sincs mit csinál. Azt pedig könnyen ki lehet szúrni, hogyha valaki úgy gondolja, hogy egóból odamegy. Én aránylag jó emberismerő vagyok, így nagyjából az első napokban ki tudom szúrni, ki az, aki megjátssza magát. De sajnos van olyan, akit nem érdekel, csak lehaknizza. Mintha azt gondolná, vidéken mindegy mit csinál.
És abba van valamennyi beleszólásod, hogy kikkel dolgozol?
Az utóbbi időben már a művészeti titkár osztja be a súgókat, ügyelőket, asszisztenseket. Ő az, aki látja, melyik próbafolyamat melyikkel ütközik. Ez az utóbbi 6-8 évben már így megy, de van persze olyan, hogy az ember mondhatja azt, ezzel vagy azzal nagyon nem szeretnék együtt dolgozni, vagy éppen azzal meg igen. Egy évben 4-5-6 bemutatón dolgozik az ember, így, ha egyet kiválasztunk, amit mindenképpen vagy semmiképpen se szeretnénk, az lehet, meghatározza az egész évadot.
Történt olyan, hogy valakivel nem voltál hajlandó együtt dolgozni?
Ilyet nem szoktam mondani, mert az a munkám, hogy azt csináljam, ahova beosztanak. Olyat szoktam maximum mondani, hogy ha nem muszáj, nem szeretnék vele dolgozni. Akkor is szeretném fenntartani a lehetőségét annak, hogy ha nem lehet másként felosztani a munkát, akkor én tudjak vele dolgozni. Az pedig nyilvánvaló, hogy a munkámon nem fog látszódni. Annál intelligensebb vagyok, minthogy éreztessem, ezt az embert én amúgy nem bírom. De nem is dolgom az, hogy feszültséget keltsek, vagy bármi hasonló. Egy ember volt az utóbbi időben, akire azt mondtam, hogy kétszer dolgoztunk együtt egymás után, és amikor legközelebb jött a lehetőség én inkább azt mondtam, hogy ha nem baj most nem én dolgoznék vele. Azt nem tudnám pontosan meghatározni, hogy miért nem akartam, de úgy éreztem blöfföl. Amit ugye, ahogy már beszéltük nem bírok. Ezen kívül hihetetlenül makacs volt, kötötte az ebet a karóhoz és nem igazán hagyta a színészeket érvényesülni. Ha valami nem úgy sült el, ahogy szerette volna akkor mintha szikrázott volna. De szerintem neki fel se tűnt, hogy nem kedvelem. Ezért mondtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy beülök mellé és ott duzzogok, vagy éreztetem, hogy nem szeretem.
Írta: Bíró Eszter
