Cigányokról szóló történeteket mesél el a Független Színház Magyarország (Füszi). Azonban ez nem a mindenki által jól megszokott színház. Ők egy közösség, ami mindenkinek szól, aki szeretne tartozni valahová. A kultúráról, a drámákról beszélgettünk Balogh Rodrigóval, a Füszi művészeti vezetőjével.
Kezdjük Ádámtól és Évától. Hogyan kerültél bele ebbe a világba, honnan jött egyáltalán a Független Színház Magyarország ötlete?
Amikor pályakezdő voltam nem nagyon találtam cigány drámairodalmat. Ebből adódóan sem nekem, sem a hozzám közel álló roma ismerőseimnek nem voltak olyan gyökerei, ami visszaigazolná az én aktivitásomat, a felelősségvállalásomat és egyáltalán a polgári létezésemet a világban. Ugyanakkor voltak olyan sztereotipizáló művek, amik úgy indultak, hogy volt egyszer egy szegény cigány ember és egy szegény cigányasszony. Valamint ezeknek a különböző változatai. Én ettől teljesen ki voltam akadva. Eleve. Miért szegény? Csak azért, mert szegénynek kell, hogy legyenek. Ez volt az egyik jelentős hiányosság, amibe belefutottam. Nem találtam magamról drámai alkotásokat. A másik problémám pedig a pályatársaim voltak. A rendezők, írók, dramaturgok, színészek, sorolhatnám. Amikor néha, nagy ritkán színpadra vittek roma témájú darabot, vagy egyáltalán egy darabot, amiben volt roma szereplő, akkor végtelenül sztereotip módon volt ábrázolva. Nyilván a pályám kezdetén még azért szóltam a munkatársaknak, hogy de ezt most miért kellett így? Neked miért kellett ellopnod nyíltszínen egy doboz cigarettát? Most erre tényleg szükség volt? Szerinted mit közvetítesz így a nézők irányába? Az emberek nyilvánvalóan nem értették, vagy nem akarták megérteni a gondomat ezzel kapcsolatban.
A pályatársaid is érzékelték ezt a problémát?
Hét éven keresztül játszottam kőszínházakban. Kezdetben a Budapesti Kamaraszínházban, azután átkerültem a Bárkába. Akkor, ott, hét év után mondtam azt, hogy itt a vége, fuss el véle. Persze, nyíltszíni cigányozások nem történtek, de maradjunk annyiban – és most nagyon finoman fogalmazok -, hogy a pályatársaim nem voltak az empátia csúcsán. És értem én, hogy a színház alapvetően sztereotípiákkal dolgozik. Azonban azt gondolom, hogy az ellenpontozás, mint lehetséges dramaturgiai forma és megközelítés nem ördögtől való. Csak ez az ellenpontozás nem történt meg igazából sohasem és ha megnéztem egy ilyen típusú előadást, akkor általában szégyenkezve távoztam a színházból. És úgy gondolom, hogy egy színházban pont nem szégyenérzetet kellene éreznem. Szórakoznom kellene.
És akkor innen indult az ötlet?
Igen. Hét év után mondtam végül azt, hogy nekem ennyi elég volt ebből és csináljunk olyan roma interetnikus előadásokat, amiket én magam is szívesen megnéznék a színpadon. Ami a saját közönségem felé megerősítést tud adni és nem utolsó sorban egy lényegesen hitelesebb képet fest fel arról, hogy léteznek ma Magyarországon roma polgári értékrendet képviselő emberek. Ez tart már 15 éve. Sajnos még mindig nagyon sok dolgunk van, merthogy ezek távolról sem számítanak alapvetésnek. Pedig a munkatársaimmal valójában nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a görög drámákig. A drámairodalom műfaja lényegében évezredek óta semmit se változott. Ugyanazzal narratívával dolgozik mind a mai napig, csak ezeket néha keverik, kavarják, de valójában a lényegi eleme ugyanaz. Az semmit sem változott. Döntések, felelősségvállalás, aktivitás, cselekvés. Néha van elbukás is, ami az egyik legfontosabb, hiszen ebből tanul az ember. Abból, hogy a bukásból fel lehet állni, fel kell állni. Legyen az a célunk, hogy hagyjunk valamit hátra a világban. Azok az emberek, akik ezalapján a narratívák alapján akarnak és képesek létezni, ők nem más, mint a polgárság. A polgár pedig az, aki el tudja tartani a kultúrát. Meg tudja vásárolni a jegyet, értelmezni és kódolni tudja intellektuálisan azt, amit lát és hall.
A kultúráról, a színházról általánosságban mit gondolsz, vevők még az emberek? Az emberek vevők még egyáltalán a kultúra ezen formájára? Vagy maradtak a 3 és fél perces videók az interneten?
A színházat már évtizedek óta temetik. De ettől függetlenül még mindig egy létező és virágzó intézmény, bárki bármit mond. Nem tudja pótolni a TikTok vagy bármilyen televíziós közvetítés. A színház az itt és a most műfaja. Ennek mindig lesz létjogosultsága és mindig lesz piaca. Nem látok ebben semmi problémát. Akkor, amikor megjelent a televízió teljesen fölbolydult a színházi szakma, hogy Úristen, Úristen, mi lesz akkor, ha emiatt elveszítjük a munkánkat. Amikor jött a Covid, és egyszer csak elárasztották a sajnos nem túl jó minőségű archív színházi felvételek a világot szintén mindenki megijedt: hogy lesz nekünk nézőnk egyáltalán? Hát persze, nyilvánvalóan a Covid lement, ahogy annak lennie kellett és ugyanúgy visszaállt az élet. Az biztos, hogy nagyon sokan rájöttek arra, tudnak színház nélkül élni. Ennek nemcsak egzisztenciális okai voltak, hanem nyilván praktikus is. Az emberek, főleg egy városban, ahol van színház a humán értelmiség az, aki eljár. Este 7-kor még dolgoznak többségében. Magam is egyébként, nem csak színházban, hanem másutt is. Szóval ebben a tekintetben nem egy túl rugalmas műfaj. De a független színházak bizonyítottak, és jól át tudtak állni egy 8-9 órás kezdésre. És igen, a Covid valóban megváltoztatta a színházba járásnak a szokásait, és tömegek tűntek el a nézőterekről. Minket, a Független Színházat ez kevésbé érintett, hiszen sose a tömegekhez szóltunk. Nekünk az ideális nézőszám 20-30 fő, hiszen mi alapvetően kapcsolat orientáltak vagyunk.
Mit takar ez pontosan?
Mondok egy egészen konkrét példát. Most hétvégén játszottuk az Országépítők előadásunkat, ami egy háromgenerációs munkásdráma. Akkor, amikor véget ért az előadás megköszöntük a nézőknek, hogy ott voltak és megnézték. Majd jeleztük, hogyha nem akarnak, nem kell hazamenniük. Inkább maradjanak velünk. Az előadásban ugyanis van egy rész, amikor egy bolti bevásárlásból kipakol a hazajövő anyuka. Arra gondoltunk, hogy főzzük meg. Mert hogy valóban ott voltak az ételek. És akkor ott maradtak a nézők, ha nem is mindenki, mert volt, aki hazament. De elkezdtük megcsinálni a paprikás krumplit, ami éjfélre el is készült. Tehát ez a típusú kapcsolatorientáltság, amire én gondolok. Hogy te nemcsak egy vevő vagy, aki vásárolt egy színházjegyet. Hanem te is a közösségünk része vagy.
Mi alapján választotok drámákat, vagy akár projekteket? Mert ha jól tudom, akkor a kiállításoktól kezdve a könyveken át minden is volt az elmúlt években, nemcsak a színházi darabok.
Igen, de ugye ez is abból a hiányosságból fakad, hogy ha nincsen számodra megfelelő dráma, irodalom, akkor meg kell teremtsd azt. Viszont ahhoz, hogy ez létre tudjon jönni nagyon-nagyon ismerni kell a többi országban működő társulatot és azok munkáit. És ez például nekünk egy nagyon nagy erősségünk. 15 országban vagyunk jelen és az itt lévő cigány színházakkal is kapcsolatban vagyunk. Szoros kapcsolatban és tudjuk, hogy ki, mit mikor és hogyan fog csinálni. Itt jön képbe az, amit fent említettem: egy közösségről beszélünk. Nyilván nem két nap volt, mire összehoztuk ezt az egészet. Ehhez nagyon-nagyon sok idő kellett. Amikor a nyitóelőadáson gondolkoztunk, akkor merült fel az ötlet, hogy ne gyógyító előadás legyen. Inkább mesterkurzus. Hívjuk el a munkatásainkat. Aki rendezni akar, az rendezzen, aki játszani, az játsszon. Nyilván ekkor még azért összefolyt minden, hiszen még a dramaturgok is játszottak. Akkor, ezen a mesterkurzuson hét előadásterv született és azt mondtuk, hogy ebből kettő-kettő jelenetet mutassanak be. Ez lett a nyitó előadásunk, ami már akkor közösségi ügy volt. Ezekből születtek a későbbi előadások.
Írta: Bíró Eszter
Fotók: Sivák Zsófia
Borítókép: Vincze Alina
