Sándor Györgynek Krisztus feje van. És nem csupán elmaradhatatlan szakálla, és még meglévő hajának lobogása miatt. Váteszes a tekintete. Magában hordozza a világmegváltás, a jobbítás szándékát. Messzire néz, vagy éppen nagyon is közel, behatóan belebámul a vesénkbe. Nem rég volt 86 éves, de az igencsak jellegzetes fizimiska változatlan.
Érdekes sors Sándor Györgyé. Ellentmondásos viszonyok között vált sok tekintetben ellentmondásos személyiséggé, pazar, zseniális előadóvá. Kommunista, zsidó családban született, édesapja munkaszolgálatosként halt meg, 4 évesen látta utoljára. A Rákosi Mátyás Gyerekotthonba került. Az orosz nyelvű Gorkij Iskolában kapott ateista, kommunista nevelést. Alapító tagja lett egy KISZ szervezetnek. Később lett belőle fölöttébb társadalomkritikus, akár naponta templomba járó, abszolút vallásos ember, aki a Kádár-rendszerben kimondottan ellenzékinek számított. Még a szocializmusnak nevezett időszakban katolizált. Azt szokta nyilatkozni, hogy amióta katolizált, azóta öntudatos zsidó. Ellentétekből gyúrták össze. Tán ez tette annyira agyafúrttá. Valaha megtűrtnek számított, aki csak erősen korlátozott nyilvánossághoz jutott. A rendszerváltás környékén eltűnt a szemünk előtt. Ő korlátozta saját nyilvánosságát. Valami összezavarodhatott benne, vagy húsz évig nem lépett fel. Bizonyos tekintetben zavarodottságról árulkodó újságcikkeket publikált, melyek mintha arról tanúskodtak volna, hogy ő, a nagy független, már nem is olyan független. Akadtak olyan, nem is feltétlenül hú, de humánus eszmék, melyek mintha kezdtek volna közel állni hozzá. Aztán némiképp visszatáncolt. Kitalálta magának a híd szerepet, hogy ő közvetít az egymástól távol lévő oldalak között. Mindig is volt hajlama arra, hogy álmodozó fantaszta legyen. Ki-ki eldöntheti, hogy ez naivitás, önámítás, vagy valami azért csak végrehajtható ebből a nemes, de sziszifuszi módon elérhető célból.
Sándor úgy illeszkedett bele az egykor izmos magyar kabaréhagyományokba, hogy nagyon is külön utakon járt. Kidolgozta a saját maga számára megfelelő előadástípust. Akkor rukkolt elő stand up comedyvel, amikor itthon ennek még nem sok nyoma volt. Pályája elején is hangsúlyozottan civil ruhás, farmeres, ingujjas fickó állt előttünk. Soha nem használt jelmezt, ahogy díszletet sem. Mindig azt érzékeltette, hogy ő egy közülünk, aki kiválva a mi sorainkból, helyettünk is mondja a magáét. Csak esetleg jobban végig gondolta a dolgokat, mint mi. Meg nálunk exhibicionalistább, mert abból aztán jutott neki bőven. Igazán szépen fejlett az egója, ami jókora önimádattal párosul. A civil létben, nem általa tartott színházi előadások szüneteiben, de akár boltban, utcán is újra meg újra előtör belőle a viccelődő kedv. Szereti felhívni magára a figyelmet. Nem az a típus, aki tartózkodik a hangos megnyilvánulásoktól. Akár röpke találkozáskor is szeret poénokat szórni. Nem véletlenül tartozott legsikeresebb megnyilvánulásai közé az a tévéműsora, amiben utcán vadidegen embereket ugratott, tette őket pléhpofával lóvá. Kifigurázta a bambaságot, azt, amikor valaki képes képtelen dumát is bevenni, amikor ökörséggel is megetethető a járókelő. Fékevesztetten szeret marhulni.
Ő, akiből órákig folyik a szó a pódiumon, előfordul, hogy civilben valamennyire dadog, megmaradt ez a gyerekkori dadogásából. Összemossa a színpadot az élettel. Társaságban is nehezen viseli, ha nem ő a középpont. Akár idegeneket is megtréfál. Az emelkedettség és a trivialitás szintúgy sajátja. Filozófus és bohóc egy személyben.
Háromezer jelentkező közül három rostavizsgán végül huszonnégyüket vették föl a Színház- és Filmművészeti Főiskolára arra az évfolyamra ahová Kézdy György is járt. Az eredményhirdetéskor két sorban álltak. Neki csak a második sor jutott. Előtte állt Kézdy György, és Sándor odasúgta neki: „Én csak úgy belógtam ide.” Azóta is úgy érzi, szinte mindenhová, ideig-óráig, csak belóg. Nem vert gyökeret egy társulatban sem, nehéz is elképzelni, ahogy belesimul valamilyen előadás, darab, rendező által meghatározott stílusba. Ő maga az egyediség, aki kilóg minden sorból. Persze hamar kiderült a főiskolán is, hogy képtelen belesimulni mások által kitalált szituációkba. Básti Lajos már az első félévben ki akarta rúgni, de az osztályfőnöke, aki nagyon szereti, Szinetár Miklós megmenti. Aztán év végén csak kipenderítik közösen. Később Szinetár, a Magyar Televízió művészeti vezetőjeként, felveteti hét önálló estjét. Hogy leadni ezeket akkor nem lehetett, az már más kérdés.
Ugyanis keményen ellenzékinek számított. Agyafúrtan csavaros mondatai, gunyoros hangsúlyai, erőteljesen kifejező, fancsali grimaszai, a rendszer alapjait támadták. Hofi azért gyakran azt képviselte, a televízió hatalmas nyilvánossága előtt, hogy fent rendben van minden, középen oktondi módon eltolják a dolgokat. Sándor György viszont azt kiáltotta szűk körben, egyetemi klubokban, az Egyetemi Színpadon, a Huszonötödik Színházban, „világgá”, hogy alapvetően elhibázott ez az egész.
Utoljára öt éve, a Meddig lehet elmenni? című estjén láttam pódiumon, a Rózsavölgyi Szalon kis terében. Le-lejött a dobogóról. Ott flangált közöttünk. Roppant hangsúlyosan ránk nézett, meg is szólította némelyikünket. Olykor tényleg választ várt, vagy akár spontán beszólást. Vissza lehetett neki beszélni.
Miközben évtizedekig érlelt, meglehetősen kötött, rafináltan kieszelt szövegei vannak, lazán és spontánul improvizált. Elkapta a későn jövők grabancát. Nagy elánnal évődött velük. Élvezte, hogy ő van fölényben, hiszen ők hibáztak. Kihasználta a helyzetet. Kipécézve őket, szórta a poénokat. Éles, de nem bántó volt. Pontosan tudja, mikor akar ütni, vagy akár lesújtani, és mikor játszadozik kicsit, szurkálódik, piszkálódik hangulatoldás céljából. Ezen az estjén nem mutatta meg igazán, hogy meddig lehet elmenni. Kétségtelenül még mindig hatásos, régi szövegeivel rukkolt elő a nyolcvanadik születésnapjára. De azt gondoltam volna, hogy az akkori, viharos, gyűlölettel, ármányokkal teli közeg igencsak megtermékenyítő számára, igazán sziporkázhat, az élcei végtelen számban telibe találhattak volna. A sziporkák megvoltak, de a tőle megszokott markáns vélemény elmaradt. Tán megint nem látott tisztán? Vagy benne is ott dúltak-dúlnak a félelmek, mint sokakban?
Késve kapott Kossuth-díjat, majd a Nemzet Művésze is lett. Netán ez már túl sok a kritikai szellemiség megőrzéséhez? Szerintem mindkettőt megérdemli. Lehet, hogy belefáradt a közéletiségbe. Féltem, hogy beteg, azért nem lép fel. 86. születésnapja alkalmából adott egy-két interjút, örömmel láttam, hogy jó bőrben van. Karizmatikus, nagy művész, akit roppant szívesen megnéznék ismét a pódiumon. Tulajdonképpen az is mindegy, hogy régi vagy új estjével, csak legyen ott megint a dobogón, mert az neki és nekünk is jó.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Fortepan
