Peller Károllyal közös produkcióját – Asszonykám adj egy kis kimenőt – soha nem tudtam kiheverni. Oszvald Marika fergeteges, dinamikus, vicces és nagyon profi. Hihetetlen energia bomba, minden mozdulata eleven és vérpezsdítő. Kossuth- és Jászai Mari-díja mellé megszavaznék egy Magyar Taps-díjat, mert ha valaki, akkor Oszvald Marika megérdemelné.
Édesanyja népszerű szubrett, édesapja pedig a legnagyszerűbb bonvivánok egyike. Az anyatejjel szívta magába a színművészetet!
Épp most találtam egy hároméves korombeli fotót. Édesanyám készített nekem fűszoknyát, a fejemre koszorút, a kezemmel és az egész testtartásommal úgy pózoltam, mint egy kész színésznő. Gyerekkoromban már kívülről fújtam az összes szerepet, még a férfiakét is. Épp, hogy iskolás lettem, de már elénekeltem a Pillangókisasszony nagyáriáját.
50 éve végzett a főiskolán. Amikor először átlépte a főiskola kapuját, illetve amikor végzett színészként kijött onnan, mi volt a különbség?
Ha csak a felszínt nézzük, semmilyen különbséget nem éreztem, hisz már előtte is komoly szerepeket játszottam. Talán éppen emiatt éreztem természetesnek, hogy felvettek. Előző évben a prózai szakra jelentkeztem, valójában nagyon éretlen kislányként, mondták is, hogy várjak még egy kicsit a felvételivel. Az az igazság, hogy világ életemben imádtam énekelni, táncolni és már akkor operett szakos akartam lenni, de sajnos nem indult. Végül csak bekerültem. Vámos László volt az osztályfőnököm, egy nagy tudású, csodálatos ember, aki minden pillanatot kihasználva tanított bennünket és gondunkat viselte. Istenítettem, mert nagyon tisztelem a tudást és a tehetséget, pláne ha emberséggel párosul. És nagyon sokat tanultam, például a kimondott szöveg tartalmi értékét gondolat megélésének szintjére emelni. És hogy a szüneteket miként lehet kitölteni mimikával és metakommunikációval. Mikor elkezdtem a pályát csicsergő, szinte elviselhetetlen hangom volt, Montágh Imre majdnem lemondott rólam, azt mondta nem kell mennem vizsgázni, békén hagyott, mert közben jól énekeltem, táncoltam.
Vagyis megtanulta az ösztönös tehetségét tudatos szintre emelni?
Igen, 50% tehetség és 50% tudatosság. Nagyon jó dolgunk volt, mert minket rögtön vittek, vagy hagytak szerepelni. Nagyon klassz osztályunk volt, állandóan együtt lógtunk, a férjemet, Hidvégi Miklóst is ott ismertem meg, de nagyon jó barátaim is voltak: Benkóczi Zoltán, Udvarias Katalin.
Olvastam egy kritikát Önről 1975-ből, az Orfeusz az alvilágban című operett kapcsán: Oszvald Marikából sugárzik a szépség, az egészség, a derű, az ifjúság varázsa, amellett nagyon muzikális. Szép jövő várhat rá, ha vigyázva kezeli tehetségét a színház.
És így is volt. Vigyáztak rám, már nagyon fiatalon kaptam szubrett szerepeket. A főiskola mellett játszhattam az Orfeusz az alvilágban és a Hegedűs a háztetőben. Második évben, már megkaptam a Fővárosi Operett színházban A mosoly országában Lehoczky Zsuzsi mellett Mi szerepét, mikor édesapám Oszvald Gyula játszotta testvéremet, Szu Csong herceget. Ez egy katartikus élmény volt számomra. Annyira fiatal voltam és annyira átéltem a szerepemet, hogy mikor láttam a bátyám – apám – fájdalmát, mikor elhagyta őt a szerelme, úgy zokogtam, hogy alig bírtam abbahagyni. Még a közönség is velem pityergett.
Kiktől tudott ellesni olyan színészi technikákat, amelyeknek esetleg még nem volt birtokában?
Mindenkitől loptam, de nem technikát, hanem érzelmeket. Amikor történik valami a színpadon, vagy a tévében, azt én átélem, majd átérzem, hogy mit csinál az illető és átengedve magamon, le tudom utánozni. Érzelmileg is és átélésben is.
Mi ez, valami hihetetlen nagyfokú empátiakészség?
Olyasmi, mintha meghipnotizálnának, ez leginkább a színpadon történik meg velem. Nézem a közönséget és szinte látom, ahogy átadok magamból valamifajta energiát, és ez az energia sugárzik feléjük. És azt is érzem, ahogy a közönség befogadja ezt az energiát. Ez nem tudományos magyarázat, csupán egy erős érzés.
Mi volt a legemlékezetesebb ilyen jellegű eufórikus visszajelzés a közönség részéről Ön felé?
Amikor A denevérben játszottam Adélt. 3. szereposztás voltam és csak a premieren álltam először a közönség elé ezzel a szereppel. Mikor elénekeltem a Kacagó áriát, és kiénekeltem az utolsó hangot, egy magas „D”-t, a közönségből pedig kitört, feltört egy hatalmas tapsvihar, holott az áriának van még egy instrumentális zenei befejezése. De ezt az én drága közönségem már nem várta meg. Nagyon furcsa dolog történt akkor velem. Lehet, hogy a vérnyomásom játszott velem, nem tudom, de olyan érzés volt, mintha 10 centiméterrel felemelkednék a földtől. Ekkor éreztem ezt a csodát! Ez egy igazi eufórikus állapot volt.
A közönség mindig is az Ön barátja volt, mert tudott valami olyat, amivel szinte egyik pillanatról a másikra átfordította a közönségét! Olyan bámulatos attrakciókra volt képes, mint kevesek az országban.
Ezt egyrészt a sportból, másrészt genetikusan is hoztam magammal. Mindig olyat akartam csinálni, ami a közönség és persze az kedvemre való. Sok hasznát vettem a színpadon a szertornának, a felemáskorláton, a gerendán szerzett képességeknek, a toronyugró múltamnak, később megtanultam gömbön is járni….
…és különböző akrobatikus elemekkel volt képes hatást kelteni. Például volt egy ikonikus pillanat a Cirkuszhercegnőben. Amikor ült a széken a srác, megtámaszkodott a háttámlába, egy bukfenccel átperdült felette majd kihúzta alóla a széket.
No, ma már 72 évesen nem csinálok ilyeneket. Ma már Boszorkányt játszom a János vitézben, a Hegedűs a háztetőben házasságközvetítőt és nagymamát a Mágnás Miskában. Ezekhez a szerepekhez már nem illenek ezek a mutatványok. Ha kell, még meg tudom csinálni, de már nem igényli a közönség. Meg én sem.
Mit üzenne a mai fiataloknak akik erre a pályára kacsintgatnak?
Ne legyenek nagyravágyóak, ne akarjanak mindjárt sztárok lenni. Örömből csinálják azt, amit csinálnak éppen. És ne feledjék soha: a színpadi munka hozza meg a hosszú távú sikert.
Írta: Tarnócai Éva
