Szulák Andreát túl soknak tartottam, amikor először színházban láttam. Berobbant a színpadra, és attól kezdve egyfolytában robbant, energikus volt, kieresztette falrepesztő hangját, vaskos volt és elementáris, de hiányoztak a finomságok, az érzelmi amplitúdók.
Szinte kikövetelte, hogy figyelni kelljen rá. Az kétségtelen volt, hogy nem a „szürkék hegedűse” nyomakodott be a deszkákra, hanem valaki, akinek minden bizonnyal karizmája van, egyéniség. Sok tekintetben nem tetszett amit csinált, de azért kicsit máris szerettem, mert a féktelen energiák és az ordító hang mellett mintegy leplezetten, tán csak pillanatokra, lágy hangok, érzelmekről tanúskodó, akár már-már érzelmességről árulkodó tekintet is megjelent, hogy aztán megint előtérbe kerüljön az üvöltő „dervis”.
Azt hiszem, a Hotel Menthol előadásában láttam először a Budapesti Operettszínházban, Csacsacsa szerepében a közönség rajongott érte és a produkcióért, ami inkább volt koncert, a Hungária Együttes dalainak némi kis vézna történettel összefércelt egyvelege, mint színház, ez némiképp bosszantott. De Szulák nevét megjegyeztem egy életre. Nem mondom, hogy faragatlan gyémántot láttam benne, de tán faragható őserőt igen, ami nem is biztos, hogy kevesebbet ér a gyémántnál. Aztán láttam több mindenben, használták az őserejét, hatásos vaskosságát, nem tűnt úgy, hogy különösebben faragnák. Kicsit egyforma volt mindenben, olyan, mint amikor először láttam, olyan, mint aki nem tanulta iskolában a színészmesterséget, sok árnyalatot nem képes megjeleníteni, hiányzik belőle a finomhangolás tudománya. Tán éppen ezért nagyon bizonyítani akar, emiatt gyakran olyan túlontúl sok.
Jó pár évig külföldön lépett fel vendéglátó helyeken. Ez nagy iskola, meg lehet tanulni a mesterség csínját-bínját, de nem a finomhangolás területe. Esetleg már felöntöttek a garatra a vendégek, beszélgetnek, netán hangoskodnak, a tányérok, evőeszközök is csörögnek, gyakran már az jelentős eredmény, ha sikerül kivívni, hogy a fellépőre figyeljenek. Ez halk lelki rezdülésekkel a lehető legritkább esetben sikerül ilyen körülmények között, ha mégis, akkor ehhez valami mással ki kell érdemelni a figyelmet. Cserébe a legváratlanabb színpadi szituációkhoz, a publikum legkülönbözőbb reagálásaihoz is hozzá lehet edződni, remek improvizációs készséget lehet kialakítani, és abszolút kitapasztalható mi hatásos, mi nem.
Edzette magát még a Neoton Együttes énekesnőjeként, megnyerte az egri táncdalfesztivált, aminek döntőjén egyébként ott voltam, írtam is róla, de engem színésznőként érdekelt és érdekel igazán. Fokozatosan ugyanis az lett. Bár ezt valószínűleg még most is vannak akik tagadják, kezdetben pedig nyilvánvalóan meg kellett küzdenie azzal, hogy jó néhányan „gyüttmentnek” tekintették a színházi szakmában, ahol mindinkább helyet követelt magának. Bár lehet, hogy ezt rosszul írom, nem az a követelőző fajta. Elég gyorsan hívták őt maguktól többen. Ilyen hang, alkat, egyéniség, munkabírás ritkaságszámba megy.
Kereskedelmi tévés műsorvezetéssel lett országosan ismert és fölöttébb népszerű. Nem állítom, hogy néztem ezeket a műsorokat, de valószínűleg miatta időnként beléjük néztem. Elütöttek az ízlésvilágomtól, feltehetően, nem ritkán, az övétől is. De akár külföldi minták alapján készülő „egyen” produkciókban is általában képes volt természetes maradni, divatos szóval, önazonos lenni. A természetesség a színpadon és civilben is elidegeníthetetlen sajátja. Nem feltétlenül a figurába végletekig „belebújós” színész, inkább a maga személyiségéhez illeszti a szerepet, „koalícióra” lép vele. Volt ereje a nyilván anyagi szempontból sem elhanyagolható tévézéssel felhagyni. Öntörvényű személyiségként nehezen viselte, hogy a fülébe súgtak kérdéseket, így tulajdonképpen „pórázon” tartották. Egy ideig tűrte, de aztán besokallt. Megvan ő folyamatos képernyőn levés nélkül is, nyilatkozta.
És tényleg megvan. Nem csökkent ettől a népszerűsége. Sokat dolgozik. Húzónévnek számít, akire jegyet vesznek. Nagy szerepben vagy kicsiben, jó előadásban, vagy rosszban, esetleg ízlésficamosban, egyaránt vonzza a közönséget. Jávori Ferenc remek musicaljében, a Levi Strauss életéről szóló A farmerkirályban, belső tartással, hatalmas akaraterővel, életismerettel úgy alakított egy zsidó asszonyt, édesanyát, hogy bár a temérdek megpróbáltatástól megkeményedett, de ettől még áradt belőle a szeretet. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy nagyon is praktikusan cselekedjen, ha arra van szükség. Szulák ezúttal nem volt harsány, nem használt vaskos eszközöket, mert halk és finom is lenni, mégis erőteljesebb volt mint valaha. Már-már nagy színésznőnek mutatkozott. Olyan asszonyt adott, akinek karaktere egy nehéz sorsú nép tulajdonságait sűríti magába, és mindig, a leglehetetlenebb körülmények között is, igyekszik tovább vinni az életet. Ahogy a Budapesti Operettszínházban egy másik zsidó asszony, a Hegedűs a háztetőn címszereplőjének, Tevjének a feleségeként, Golde-ként is ezt teszi. Legújabban, a Carmen című musicalben, ugyancsak az Operettben, ő a főhősnő nagynénje. A legvészesebb szituációkból iparkodik kimenekíteni őt, az övénél jelentősen jobb helyzetfelismeréssel, gyakorlatias készséggel. Ez epizódszerep. Időnként tűnik csak fel, de akkor igencsak jelen van. Megformál egy aggódó, odaadó, tettrekész nőt. Úgy tűnik, életerő van benne bőven. Látszólag meg sem kottyan neki, hogy februárban volt 60 éves. Ekkoriban mégis beszélt már arról, hogy töpreng azon, hogyan kellene majd méltósággal abbahagyni a pályát.
Szerintem még hosszú ideig nem kellene. Úgy látom, hogy ereje és talentuma teljében, sőt kiteljesedésében van. Rászolgált arra, hogy bőven legyen munkája két színházi törzshelyén, a Játékszínben és a Budapesti Operettszínházban becsülettel foglalkoztatják. Ráadásul ebben az évadban még Pécsen is vállalt munkát, és olyan jól érezte magát ott mint egykor Győrben, ahol sok jelentős szerepet alakított.
Imádja a lányát. Rendszeres témája a bulvárnak, ami azt jelzi, hogy abszolút megmaradt az emberek érdeklődésének a középpontjában. Változatlanul humor, önirónia, életszeretet árad belőle. És ezért mind a színpadon, mind civilben viszontszeretik.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Gazdag Éva
