Jellegzetes színpadi víziói, szórakoztató hétköznapi művészete, és tudatos alkalmazkodása a nevetséges körülményekhez, tiszteletreméltó. Balázs Béla-díjas filmrendező, színházi rendező, forgatókönyvíró és színész. De nem ez a lényeg. Éreztem azt a természetességgel felvértezett tehetséget a mosolya mögött, ami nagyon ritka a szakmában.
Már tornász korodban érdekeltek a kifejezésmódok, rajzoltál, mesét írtál és képregényeket gyártottál, családi hétköznapokat rajzolva. Mindig a mágikus realizmus irányába haladtál a hétköznapiság abszurditásával és Gálvölgyi János poéntechnikáján edződött dialógustechnikával. Egy kollega a szakmából azt mondta rólad, hogy soha nem rendeznél nagy színpadon, mert te a kis terek nagy mestere vagy! Egyetértesz ezzel?
Az életem nagy részét éppen az ellenkezőjével töltöttem. Ha csak a filmjeimet nézzük, Fehér tenyér, Bibliothéque Pascal, Békeidő, akkor inkább nagy költségvetésű, nagy ívű, és nagy dinamikájú filmeket készítettem. Színházban is dolgoztam nagyszínpadon legutóbb a Radnótiban rendeztem a Legközelebbi ember című darabot.
Nemcsak rendezted, írtad és játszod is. Az az ember, akit magadhoz a legközelebbinek hiszel, abban sem bízhatsz meg igazán. Erről is szól a darab. Nagyon jó előadás. Viszont itt is tovább szűkítetted a teret, annyi felhalmozott cucc volt a színpadon, hogy a bruttó tér ugyan nagy, de a nettó ugyanolyan kicsi, mint amilyet megszokhattunk tőled.
Ez igaz! De az, hogy kis terekben komponálom a gondolataimat, a körülményeknek köszönhető. Ma nem olyan a kulturális környezet, mint a 2000-es években volt, mikor egy független színház is sokkal nagyobb támogatást kapott. Kikalkuláltuk, hogy ha ma színházat akarok működtetni, akkor mindent kicsiben kell tartani. Kevés szereplővel, kevés díszlettel, amit könnyen lehet mozgatni. Így tudunk többet játszani. A film ugyanez. Látom a körülményeket, hogy meddig nyújtózkodhatok. Most ez egy ilyen időszak. Mostanában engem úgy emlegetnek, hogy a független filmes, mintha én ennek születtem volna, pedig csak alkalmazkodtam a körülményekhez. És ennek az időszaknak most véget is vetek. Ezzel a trilógiával lezárom. Eddig tartott, amíg számomra izgalmas volt, amíg élveztem. Ez a fajta munka, a nagyon kicsiben tervezve, nagyon kevés emberrel gondolkodva, behatárolja a történeteket is. Azt, hogy egy helyszínen, egy lakásban, pár szereplővel történetet alkotni színpadra, majd filmre, megcsináltam négyszer. Ezt a fajta színházat, amit idáig csináltunk, már nem akarom még egyszer beismételni. A meglévőket még játsszuk, mert a közönség nem fogy el! A Kálmán-nap 2017-ben került színházba és azóta folyamatosan játsszuk. Mostanra készült el belőle a film.
Döbbenetes, hogy éppen emiatt a közelség miatt szinte az emberek legmélyebb bugyraiba mászol úgy, hogy mikor éppen elvesznénk a fájdalmas rácsodálkozásba, megnevettetsz!
Semmiképpen nem az volt a cél, hogy ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal abuzáljuk a nézőt. Először azt néztük meg, hogy a mi számunkra mi az érdekes, izgalmas és szórakoztató? Eleinte kizárólag csak arra figyelek, hogy igaz és érdekfeszítő-e az, amiről a szereplőim beszélgetnek. Rá lehet-e kapcsolódni? És ez még mindig kevés, mert a legfontosabb, hogy szórakoztató legyen, hisz mi is nagyon szeretünk szórakozni.
Milyen az a másfajta színház, amit csinálni szeretnél?
A tény, hogy másféle színházi formával szeretnék kísérletezni, nem azt jelenti, hogy eltávolodok attól a fajta igazság és valóságkereséstől, amit eddig követtem. Csak a formát változtatjuk meg, és egy olasz csapattal lehetőséget adunk a kulturális csereberének.
Miért pont olaszokkal?
Egy kis olasz társasággal találkoztam 3 évvel ezelőtt, és most elérkezett a pillanat, hogy komolyabban elkezdjünk dolgozni. Ha van egy jó emberanyag, az nagyon nagy adomány.
Itthon is nagyon jó emberanyagod van.
Nem is akarok lemondani róla. A kettőt megpróbálom összekombinálni. Nagyon sokat tanulmányoztam, hogy mi történik itt Magyarországon a filmmel, színházzal. Milyen modellek vannak, ki mit csinál, vagy ki mit csinált. Sokan elég magasra jutottak, vagy éppen mélyre: például a Krétakör, a Szputnyik, Pintér Béláék. A Krétakör megszűnt, a vezetőjük, Schilling Árpád elment Franciaországba, ott dolgozik, most ugyan visszajön egy előadásra, de ennyi. Bodó Viktor társulata a Szputnyik is megszűnt, Viktor visszajárogat társulatokhoz rendezni. A generációm rendezői, filmrendezői gyakorlatilag elhagyták az országot. Pintér Béla az, aki itthon van, alkot és dolgozik. Én ennél nyughatatlanabb természet vagyok. Úgy érzem váltani kell formát, teret, stílust. Kell egy vérátömlesztés. Amit eddig csináltam, az egy jó projekt volt. Három színházi előadás és három film készült el. Ez egy komplex anyag. Hat év alatt készült el. Túl sokáig tartott.
Gyerekként nap, mint nap tornáztál, egy-egy elemet napokon, hónapokon keresztül, szisztematikus csiszoltál, gyakoroltál. Ez a fajta hozzáállás, sportszemlélet mennyiben segítette filmes, színházi munkádat, gondolkodásodat?
Az, hogy rendező lettem, az a véletlen műve, ugyanis egyáltalán nem vagyok rendező típus. Szerintem egy rendező sokkal szervezettebb, és sokkal inkább képes felelősséget vállalni. Én egy háttéremberként szerettem élni az életemet mindaddig, amíg engem kezdtek lökdösni előre azok, akikkel még Debrecenben egy gyerekszínpadon dolgoztunk együtt. Gelányi Imréék voltak a nagyok, mi voltunk a középsők és Szabó Domokosék voltak a kicsik. Volt időszak, mikor ez a három korosztály egyszerre volt a színpadon. Ekkor alakult úgy, hogy nekem kellett megkérdeznem, elintéznem a dolgokat. Ezt is csak azért, mert gyenge voltam nemet mondani. Ezzel együtt színészként azt hiszem megvolt a véleményem, dolgokról és volt egy elképzelésem, hogy mit, hogyan kéne csinálni. A zenekaromban is ez volt, ott is voltak zenei ötleteim, de soha nem mertem velük előállni. Aztán az egyetemre is Csala József barátom adta be a jelentkezésemet, mert látta, hogy vannak rendezői affinitásaim. Végigcsináltam a felvételi procedúrát, ott már kénytelen voltam mindent feladatot teljesíteni, megmutatni. Innentől tudtam elkezdeni használni a képességeimet, amelyek a tornából jöttek. A monotónia tűrést például. Sokáig koncentrálni egy dologra, hogy a végtelenségig cizellálni és tökéletesíteni a képeket, jeleneteket, vagy a ritmust például a vágóasztalon. Nagyon nagy hasznát vettem ezeknek a dolgoknak. Sokszor biztos nehéz velem, mert az emberek akikkel dolgozom előbb utóbb éhesek, elfáradnak, én meg ezt észre sem veszem.
A flow érzés akkor neked egy ilyen hosszantartó állapot?
Intenzív és koncentrált. Ha írok, azt is nagyon gyorsan megírom.
Talán azért, mert a fejedben már összeállt az, amit hosszú ideig ott benn érleltél.
Sokáig érlelem, igen, de amikor kilép az elképzelt világból a praktikum és a valóság mezejére a gondolat, akkor már nagyon gyorsan meg tudom írni a dialógusokat, a karaktereket, a képeket. Két-három hét alatt születtek meg ezek a drámák. A Legközelebbi ember című dráma esetében 6 hetes próbafolyamat volt a nulláról, ebben a 6 hétben benne volt a darab megírása, a teljes előkészítése, volt benne 2 hét betegség, az előadás megtervezése és színpadra állítása. Nagyon intenzív időszak volt.
Amint leírod, már látod a produkció végét?
Kábé igen, hogy mire kéne kifutnia. És próbálom minél pontosabban instruálni az embereket. Színészként tudom, hogy ez milyen fontos. Gálovits Zoltán barátom szokta mondani, hogy az a hajó, amelynek a kapitánya nem tudja merre menjen, annak mindegy milyen szél fúj.
Mi az, amit legjobban élvezel egy produkció ötletétől a megvalósulásáig?
A színházban az elejétől a végéig minden pillanatát élvezem a munkának. Ott csak pár ember vesz körül, azok, akikkel a legjobban szeretek együtt lenni. Nincs kétely. Mindenki ért mindent. És működik. És mivel színészként is jelen vagyok, az önfeledtség megélése plusz ajándék. Csak rendezőként az önfeledtséget megélni szinte lehetetlen. Ja, és nem kell minden egyéb dologgal foglalkozzak. Filmrendezőként pedig nem csak a színészek vannak jelen, hanem van egy stáb. A forgatásnál az anyagi dolgok minden nap jelen vannak az életünkben, az időjárásról nem is beszélve. És minden lassabb, komplikáltabb, nincs közönség sem. A forgatókönyv megírását sokszor években lehet mérni. Nem a te leírt gondolataid miatt, hanem a pályázatokra kért rövidebb, majd hosszabb leírások, szinopszisok, outlineok, rendezői koncepciók, első, második, huszadik draftok, változatok miatt, amiket különböző embereknek küldözgetünk, akik nem látnak bele a folyamatba, de mondanak mindenfélét. Ezeknek a szakembereknek vagy nincs is fantáziájuk, vagy ha van, teljesen mást filmet képzelnek el, mint te. A forgatókönyv ilyenkor elkezd változni, és nagyon veszélyes, hogy elveszíti azt, amiért az ember elkezdte csinálni. Netán nyerünk valamit, de az kevés, ezért újra elkezdődik a forgatókönyv cincálása. Ez egy hosszú végeérhetetlen folyamat, amitől az embernek sokszor az életkedve is elmegy. Az említett filmjeim 10-12 nap alatt forogtak, kevés pénzből, egy lakásban, pár emberrel. Ezért azokat élveztem. A nagy produkcióim, mint például a Bibliothéque Pascal, amit írtam és rendeztem is, közel 50 forgatási nappal készült, nem egy lakásban, hanem a Fekete tengertől az Atlanti óceánig négy országban, négy évszakon keresztül, különböző helyszíneken, díszleteket építve, nemzetközi szereplőgárdával. Ott is vannak szép pillanatok, de az nagyon megterhelő. Nagyrészt nem túl szórakoztató. Én pedig egy olyan ember vagyok, aki azért szereti örömét lelni a dolgokban.
Írta: Tarnócai Éva
