Ennyire förmedvényes borzalomról, ilyen előítélettel teli gyilkos gyűlöletről, ennyire hideglelősen szépen, hátborzongatóan gyönyörűségesen, fájdalmasan, ugyanakkor felemelően regélni, mint a Kitagadottak előadásában, nem is tudom, hogy láttam, hallottam-e már.
Meghatározó élmény számomra. Pedig nem szeretem a humor nélküli színházat, és ebben nincs. Ez olyan mint a jó ballada, ami felsebez, roppant mélyre ás, iszonytatóan tragikus, de mégsem döngöl a földbe, mert magasztosan szép, költészet és drámaiság vegyül benne fejbekólintóan, katartikusan.
Megijedtem pedig a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színház Kitagadottak című előadásának elején, amikor gondosan vasalt, szép népviseletben beperdültek a deszkákra a szereplők. Azt hittem, hogy valami díszes folklórműsor készül, vagy abba oltott, gyakran unalomba forduló olyan szenvedéstörténet. Ami tőlünk idegen, az adott nép sajátja, emiatt sok mindent nem is értünk belőle, így megvan a veszélye, hogy érdektelenné válik számunkra. Túl sok ilyennel szembesültem már, külföldi előadások vendégjátékakor temérdek a lutri, hogy zseniálisat, vagy akár csapnivalót látunk. De most a Nemzeti Színházban, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, ezzel a produkcióval a zsenialitáshoz közelített a mérleg nyelve, miközben engem is meglep, hogy ezt le merem írni egyáltalán.
Látszólag pedig nincs sok közünk ehhez a történethez, amiben a gyönyörű Galima, egy jómódú család lánya, a falu büszkesége, beleszeret egy közönséges parasztfiúba, Zakirba. A maradi gondolkodású falusiak ezen totálisan felháborodnak. Rémisztően kikelnek magukból amiatt, hogy a két egymásba révedt fiatalt csak beszélgetni látták. Nem is történt ennél több, a lány nem veszítette el a szüzességét, de a falusiaknak meglódul a fantáziájuk, a maguk rosszindulata szerint tovább fűzik, pletykálják azokat az eseményeket, amik meg sem történtek. Hatalmas botrány, ribillió lesz belőle. Felbolydult méhkasként jár föl-alá a falu apraja-nagyja. Feldúltak a tekintetek, felemeltek a hangsúlyok, zaklatottak a lelkek. A két érintett családban is oda a békesség. Elmérgesedik a helyzet. A családtagok vitatkoznak, hajba kapnak, beindul a bűnbakkeresés gépezete, a dermesztő kitagadás, az agresszió és a szeretet vív ádáz csatát egymással a rokonságon belül is. Kint pedig szintén egymásnak ugrik mindenki, hogy a saria, az iszlám erkölcsi és morális vezérelve szerint, mekkora bűn, amit a fiatalok elkövettek. A megbocsátástól a halálos megkövezésig, iszonytató megalázásig terjed a skála. A legtöbben a hazrattól, a falu muszlim vallási vezetőjétől, várják az ítéletet.
A baskír irodalom klasszikusának, Mazsit Gafurinak, akiről a teátrumot is elnevezték, egyik ismert műve alapján készült a produkció, ami az egyén és a közösség nem múló konfliktusára fókuszál. Ezért bár középkorinak tűnik a benne szereplő emberek szemlélete, ma is igencsak aktuális. Eszembe jut Arthur Miller Salemi boszorkányok című remekműve, amiben mondvacsinált okok miatt, előítéletek, gyűlöletek, bosszúállás okán, vetnek máglyára, égetnek, szégyenítenek meg abszolút ártatlanokat, a „szent” inkvizíció nevében. Istenre, vallásra hivatkozva temérdek förmedvényt, gaztettet követtek el a világban, ezúttal is erről regél az előadás. A teátrum főrendezőjének, Ajrat Abusahmanovnak a koncepciója úgy épít a néphagyományokra, a színházi tradíciókra, hogy fölöttébb korszerű amit a kiváló színészekből álló társulat csinál. Albert Nesterov jelmezei feltehetően hiteles népviseletek. Ugyanakkor a szintén általa tervezett festői látványvilág fölöttébb modern. Nézőkként mi is a színpadon ülünk, leginkább hozzánk közel játszanak a színészek. Ám nem zár el minket függöny a nagyszínház nézőterétől, amit pazarul bevilágítva, gyakran szintén bejátszanak a művészek. Olyan mintha grandiózus díszlet lenne, ami a fényektől függően búskomorságot, vagy fenségességet áraszt magából. A magaslatban, az emeleten, mindenki fölött, csaknem az istenség pozíciójában, hirdeti ki a vallási vezető az ítéletet, amit a bevadult falu népe már megtermett, súlyos kövekkel a kezében vár, készen a nyilvános megkövezésre. De a hazrat nem parancsol halált. Igyekszik, amennyire a körülmények engedik, humánus lenni, „csak” megkínzással, a falun való végig hurcolással járó megszégyenítést ír elő. Ami aztán mégis elvezet odáig, hogy a két fiatal eleméssze magát. Ha a valós sebek valamennyire gyógyulnak is, a lélek sebei menthetetlenül végzetesek.
De még mielőtt a szerelmesek végképp eltűnnének a messzeségbe, a megsemmisülésbe, a rendező úgy intézi, hogy a két fiatal felmagasztosuljon. Egy emelvényre helyezi őket, ahol összeölelkeznek, egymásba fonódik meggyötört testük, és szinte dicsfényszerű világítás fonja körbe őket, mintha menybe mennének. Megkönnyeztető, meg is könnyezem, pokolian fájdalmas, ugyanakkor megrendítően szép, felemelő. Valami ilyesmi a katarzis, amit meglehetősen ritkán sikerül bennünk kiváltani. De most a baskíroknak sikerült. Le a kalappal és hála!
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
