Imádnivaló Boribon, szerelmet ébresztő Ferdinánd, tehetségesen dühöngő Jimmy Porter, emellett prózai előadásokban is játszik, fordít és énekel a Budapest Bábszínház színésze, Barna Zsombor. Az univerzális színészetben hisz, vallja, hogy ez a jövő.
Meglepően izgalmas, lendületes és felnőtt szemmel is fordulatos és akciódús előadást láthattunk a Budapest Bábszínházban. A Boribon és Annipanniban a bábok mellett teljes egészében láthatóak vagytok a színpadon. Hogy szerettél bele ebbe a műfajba?
Több fokozata volt ennek. Teljesen véletlenül jött nekem a báb, hisz prózai színésznek jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A sikertelen másodrosta után irányítottak át a bábszínész szakirányra. Először nagyon nem örültem neki, de a csalódottságnál, – hogy nem jutottam tovább a prózai irányon, – talán erősebb volt az a tény, hogy kaptam egy második esélyt. A harmadrostán már az dolgozott bennem, hogy szeretnék bekerülni, és minél jobb formámat hozni, és végül úgy alakult, hogy elsőre felvettek a Színműre. Fokozatosan szerettem meg a bábot. Eleinte úgy voltam vele, hogy igen, jó ez, örömömet is lelem benne, de később a prózai irány lesz az, ami majd meghatározza az igazi utamat. Aztán másodévben volt egy vásári bábos vizsgánk, amin először kaptam Vitéz László figurát a kezembe. Meghatározó találkozás volt! Idővel pedig behúzott ez a világ… Ma már azt gondolom, hogy egy bábszínész több, mint egy prózai színész, hiszen olyan műfaj van a kezében, amely – azontúl, hogy bármely színházban megállja a helyét, – másoknak nincs: több tartalom kifejezésére van lehetőség, így sokkal érdekesebb előadások hozhatók létre bábokkal.
Sokak még mindig a paravános gyerekelőadásokra asszociálnak, mikor bábszínházról van szó, de ez leginkább a 70-es évek vívmánya.
Nemcsak gyerekeknek játszunk. Sőt. Ma már egy korszerű bábszínházi előadás alatt az élő szereplők és a bábok egyszerre vannak jelen a színpadon, nincs elkülönítve a báb és a bábjátékos. Ezáltal a bábszínházi műfaj is hatalmasat fejlődött. Sok előadás kifejezetten épít arra, hogy a bábszínészt is látjuk a bábok mögött. Van például egy olyan előadás a Bábszínház repertoárján, ahol „csak” élő szereplőként játszom, ilyen például a Helló, Héraklész!. Ebben a címszereplőt alakítom, de az összes reális karakter élő benne, viszont a mitológiai szörnyek, meg állatok, óriás bábokkal vannak megjelenítve. Ez egy teljes értékű bábelőadás, mégis a szereplők élő színészek. Egyébként nem szeretem ezt a kifejezést, de ebben az összefüggésben a bábokhoz viszonyítva így tudom leginkább érzékeltetni. Ma már jobban elmosódik a határ a bábszínész, musical színész és drámai színész között. Az univerzális színészetben hiszek. Ugyanannyira jól kell megállnod a helyed prózai színházban, mint amennyire jól kell tudnod animálni egy bábelőadásban, vagy kiválóan énekelni egy musicalben. Minél sokszínűbb, sokoldalúbb egy színész, minél több van a tarsolyában, annál tartalmasabb a játéka is. Ebben látom a színház megújulását és jövőjét. És az enyémet is, mert célom, hogy minél több műfajban kipróbáljam magam.
Ráléptél már erre az útra?
Szeretem magam megmérettetni minél többféle szerepkörben. Pár éve például a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az Alföldi Róbert rendezte West Side Storyban játszottam. Nekem ez volt az első teljesértékű musicalem. Nagyon élveztem és nagy újdonság volt számomra.
A kezedben, illetve a kezed ügyében mindig ott van egy olyan figura, akit játszol. Ez milyen érzés? Ő a meghosszabbításod, akibe belebújsz, vagy te magad vagy a báb?
Inkább belebújok az adott figurába. Ez egy aranyszabály, hogy ha animálsz, akkor a bábot kell neked is nézni, hisz belé lehelsz életet. Mindig kontrollálni kell. Persze néha azt nézem a színpadon, amit a báb is néz, hogy jó legyen a nézés iránya. De alapvetően a báb a fontos és mi, bábszínészek, alárendeljük magunkat, hacsak a rendezői koncepció máshogy nem kívánja. Mint mozgató nem számítok, ott a báb a lényeg. Volt egy remek előadásunk, A vihar Shakespeare-től, amelyet Szikszai Rémusz rendezett. Ferdinándot, a nápolyi herceget játszottam benne, mint „élő” színész, de volt egy Ferdinánd bábom is, a kicsinyített másom, ami egy 40-50 centi magas egy bunraku báb volt.
Hú, erre emlékszem! Félmeztelenül cipeltél benne hatalmas gerendákat egy nyitott hajóbelsőben. Nagyon szép szerelmet mutattok be Pájer Alma Virággal, könnyed, légies, megható játék, nagyon érdekes, megkapó volt az előadás világa.
Hol én szólaltam meg, hol a báb, hol én éltem, hol a báb. Ott egyenértékűek voltunk. Ha azt akartam, akkor a bábot figyelték, ha azt akartam, hogy engem, akkor engem, ez is egy csodálatos lehetősége ennek a műfajnak, hogy hova helyezzük a fókuszt.
A zenére, ütemre való mozgatása, vagy egy-egy kijelentést, poént megerősítő mozdulata a bábnak mennyire színészfüggő?
Alapvetően van egy rendezői elképzelés, de a színész azért alakít rajta az előadások során. A Boribon és Annipanni illetve a saját Vitéz László előadásaim folyamatosan épülnek. Mivel ez egy folyamat, az első szintje ennek a fejlődésnek az, hogy egyre magabiztosabb legyek a bábok mozgatásában. Boribont öt évvel ezelőtt vettem át, így már egy más által bepróbált, kész produkcióba csöppentem. Ennek ellenére az előadások közben jött egy csomó ötletem. Így ha valaki megnézte, hogy hogyan játszottam Boribont öt évvel ezelőtt és hogyan játszottam most vasárnap, akkor láthatja, hogy zongorázni lehet a különbséget. Rárakódtak plusz dolgok, de úgy, hogy az előadás ritmusa nem sérült. Mindig próbálkozom új dolgokkal, és vannak olyan poénok, melyek akár pár előadással ezelőtt kerültek bele. Ezeket a rögtönzéseket ki kell próbálni, és ha a partner jól reagál, akkor onnantól a közönség reakciója dönti el, hogy benne marad-e az előadásban. Például legutóbb azt találtam ki, hogy amikor bocsánatot kér Boribon, akkor először még csak a bajsza alatt mormolja azt. Pájer Alma /Annipanni/, akivel már régóta játszunk együtt, pedig ragyogóan és rutinosan reagált az én improvizációmra és csuklóból jött neki az előadáson a válasz: „Micsoda, Boribon? Nem értettem…” Szerencsére bármi történik, azonnal tudunk egymásra reagálni. Így épülnek az előadásaink, és lesznek egyre jobbak. Persze ez a fajta fejlesztés a sokat játszott darabok esetében jobban működik, mint a ritkábban színre kerülő előadásoknál, amelyek nem tudnak ennyire a lényünkké válni. Ezek esetében biztonságosabb kört fut az ember. Viszont még ha nagyon le van kottázva egy előadás, ha rendezőileg nagyon pontosan be van állítva minden mozdulat és hangsúly, akkor is fontos, hogy mindig keressünk benne új dolgokat, hangszíneket, megszólalásokat, mert attól lesz élő. A bábok esetében ez különösen fontos, mert ilyenkor szólal meg a kezedben igazán a báb. Ha például a Vitéz László előadásaim közben valamelyik gyerek bemond valami nagyon jópofát, akkor arra ráismétlek, beépítem az előadásba, amit nagyon szeretnek a nézők. Szerintem ennek a műfajnak ez a sajátossága. A vásári bábjáték ettől annyira jelen idejű.
Melyik az a darab, amiben igazán meg tudod mutatni magad?
A saját repertoáromból, amelyben a legtöbb színemet tudom megmutatni az a Helló, Héraklész!, ez az előadás a kiskamaszoknak szól. Nagyon jönnek velünk a gyerekek, mert meg tudjuk szólítani őket, pedig ez az a korosztály, akikkel általában nehéz a báb nyelvén beszélni, mert azt gondolják, hogy a báb már ciki. Aztán jönnek és fergeteges élményben lesz részük nekik is és nekünk is. Van egy darab, John Osborne Dühöngő ifjúsága, amit újrafordítottam, és két évadon át futott, de sajnos a covid levette a műsorról. Az az előadás például nem igazán tudta kifutni magát, ezáltal nem tudott híre menni. Pedig ez egy olyan darab volt, amit úgy írtam meg, hogy tudtam, kikkel fogjuk játszani és már fordítás közben láttam magam előtt a színészt, aki az adott szerepet játszani fogja. Én Jimmy Portert alakítottam benne, és nagyon szerettem játszani, mert úgy éreztem, hogy ebben valami nagyon mást csinálok, mint amit a nézők általában megszokhattak tőlem.
És van valami, amit szívesen eljátszanál?
Ha majd elég idős, érett és sebzett leszek, akkor Liliomot szívesen eljátszanám. Azért az egy elég sérült karakter, de nagyon érzékenyen megírt figura is egyben. Vagy egy másik Molnár darabban, az Egy, kettő, háromban Norrison bankigazgató elképesztően jó szerep. Alföldi Róbert játssza zseniálisan a Kultúrbrigád előadásában, de az is egy 50+-os szerep.
Mit kívánnál a fiatal önmagadnak?
A pályakezdő Barna Zsombornak azt, hogy bízzon jobban magában.
És a fiatal bábszínésznek?
Mivel néha elbizonytalanodom, ezért azt kívánnám, hogy soha ne veszítse el a játékkedvét. Szerencsére a közönség mindig megtölt erővel, kedvvel, hittel…
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Piti Marcell
