Olyan táncművész, koreográfus rendező, aki állítása szerint nem dolgozik, hanem „mindenpercetélvezve” tart próbát, táncórát, koreografál, rendez, de sosem dolgozik! Szegény családi háttérből, Várpalotáról pottyant világkupagyőztesként a művészvilágba.
Vagyis nem a színház világában edződtél…
Amikor a pályafutásom indult, akkor még sem a színházhoz, sem a tánchoz nem volt közöm. Sportaerobikoztam, versenyeztem.
Akrobatika, erő, ugrások, előadókészség… Jó előképzettség egy színházi koreográfusnak.
A testnevelőm látott bennem fantáziát. Többször nyertem magyar bajnokságot, világkupát is nyertem, Európa bajnokságon pedig bronzérmet szereztem. Sok mindent át tudok hozni a sport világából a színház világába. Teljesen másképp építkezünk a sportban, mint a színházi koreográfiákban. Vannak olyan emelések, mozdulatok, speciális zenei gondolatok, amik a sportban alapvető elvárások, itt viszont egészen másképp közelítenek hozzá. Ez az, amit igyekszem ötvözni, és rendkívül izgalmas dolgok születnek ebből a cover-koreográfiából.
Mégis hogy csöppentél az élsportból a színház világába?
Egy nagy verseny előtt bevállaltunk egy kis fellépést, ahol egy ugrásban elszakadt a keresztszalagom a térdemben. A felépülésem vége felé megkerestek a Veszprémi Petőfi Színháztól, hogy kell valaki, aki nagyot tud ugrani. Terpeszugrásról lenne szó, egy kozák fiú szerepére, a Hegedűs a háztetőn darabban. Örültem az ajánlatnak, mert a versenyzéshez egyből még nem térhettem vissza, de így a színházban, ez a produkció egyfajta rehabilitációt jelentett számomra, és a mozgásomnak mindenképpen jót tett.
Gondoltad akkor, de aztán történt valami….
Megfordult velem az egész világ. Megláttam ennek az estéről estére nézők előtt zajló világnak a szépségét, és ráéreztem az ízére. Mivel nagyon szeretek örömet szerezni másoknak, a színházban ezt sokszorosan megtehettem. Ez a mai napig így van, ha érzem, hogy a nézők jól érzik magukat, boldog vagyok, mert tudom, hogy valamit jól csináltunk. Szépen közeledtem Budapest felé. Dolgoztam Székesfehérváron, a Cirkuszhercegnő produkcióban, ami azért is érdekes, mert a főszerepet az a Füredi Nikolett játszotta, aki a mostani darabomban is játszik. Aztán dolgoztam a Magyar Színházban az István a király produkcióban, a Madách Színházban Az Operaház fantomjában. Nehéz szakma ez a színházasdi. A kapcsolatok, az érdekek hálója nagyon erősen jelen van.
Érzi ezt az, aki még nem kapott igazán lehetőséget. De ha már megkapta, akkor ő körülötte is kialakul ez a bizonyos háló, ahogy körülötted is…
Csak akkor tudok felelősséget vállalni egy színház, rendező felé koreográfusként, ha olyan emberekkel dolgozom együtt, akik azt a mentalitást, szemléletet képviselik, amit én. Akinek nem kell könyörögni, hogy úgy táncoljon, ahogy elképzelem, úgy emelje a társát, ahogy megbeszéltük. A profi táncos nem attól profi, mert ő azt állítja magáról, hanem a hozzáállásától. Az elvárt tudás mellett a szakmai alázattól, az elhivatottságtól. Ennek mentén alakítom ki magam körül a táncosokat.
Nagyon érzékeny és harcos vagy egyszerre. Ez miben nyilvánul meg a hétköznapokban?
Egy lelkis maximalista. Ha valami nem sikerül, egy ideig topogok a kudarcban, nagyon megvisel, de viszonylag hamar megrázom magam és megyek tovább. És az utolsó pillanatig segítem a táncost, aládolgozom a rendezőnek és ha rendezek, akkor az utolsó pillanaton túl is a színész mellett állok. Nehezen engedem el az előadásaimat. Rendszeresen visszajárok nézni, hogy karban legyen tartva, hisz csak így tudom garantálni, hogy a huszonnegyedik előadás is olyan lesz, mint a premier.
Mit jelent az a más hozzáállás a tánchoz nálad, mint egy táncon edződött koreográfusnak?
A táncosaim szerint amit csinálok, az olyan „Bélás”. Ebben benne van a sportban tanult emeléstechnika, koreográfia felépítés, vagyis amit áthoztam a színházas világba. Ez ad egy új ízt. Egy musicalnél szerintem a koreográfus azért van, hogy az adott szereplőre ráhúzzon egy olyan mozgássort, amely az adott embernek jól áll. Ezért figyelem, hogy a színésznek jól álljon, kézre álljon, komfortos legyen az a mozgás, amit elképzeltem számára. Ez azért fontos, mert akkor a sokadik előadásnál sem fogja ledobni a teste. Ilyen szempontból nagyon figyelem a művészeimet, és kiszolgálom őket olyan lépésekkel, ami neki jó, mert különben nem fogja jól érezni magát a színpadon. Kicsit másképp gondolkozom, sokkal jobban hangsúlyozom a koreográfiát és annak milyenségét. Például a Bizarre!-ban van egy zombis jelenet, amin belül a gonosz boszorkányok kevernek egy mérget. Fontos volt, hogy megtaláljam azt a mozgást, stílust, ami a legjobban alátámasztja, hogy a szereplő egy zombi. A stílusjegyek, hangulatok, világok határozzák meg a lépéseket és nem fordítva. Akkor fogunk hatást elérni, ha az üzenet átmegy. Amelynek a része az, hogy a színész elhiggye, hogy ő egy zombi. Mert ha ő nem hiszi el, akkor a néző sem fogja. Ezért minden lépést, forgást, nézést folyamatosan vizsgálok…
Mindig érzed azt, hogy valami át fog menni?
Törekszem rá. Vele élek az utolsó pillanatig. Nézem újra és újra, keresve a hibát, mi egyértelmű, mi nem az. Erre van egy példám. Az Egyiptom Hercegében van egy testvérpár Miriam és Áron, volt egy kis jelenetük, aztán előadás után megkérdezte az egyik ismerősöm, hogy mi lett azzal a szerelmespárral? Na, mondom, ami nekem egyértelműen a testvéri szeretetről szólt, neki az egy szerelmespár ölelését jelentette. Ez egy nagyon jó tanuló példa volt. Ezekre is nagyon kell figyelni, hisz a tánc nagyon jó kifejező eszköze a testünknek, lelkünknek, de nem mindegy hogy nyújtom a kezem, mit sugallok vele, mit, hogy használok, mert mást fog jelenteni. Ezért azóta úgy állok a történetek elméséléséhez – és most senki ne haragudjon meg ezért, – hogy a nézők buták, mert nem tudják, hogy mi fog történni. Ezt el kell mondanom, el kell meséljem nekik, koreográfiában, énekben, táncban, prózában. Ezért fontos az utolsó kézmozdulat is.
Miért szereted rendezni a Bizarre!-t?
Egyrészt egy misztikus, különleges, kicsit megfoghatatlan világba repítjük a közönséget. Ez a produkció már elkészült kicsiben, de már akkor éreztem, éreztük, hogy ebben több van! Nagyon szerették próbálni a táncosok és a szereplők is. Volt egy olyan atmoszféra, amit addig máshol nem éreztem. A nagy siker után újragondoltam és belevágtunk. Így a RamArt Színházban a Menüett Produkcióval közösen csináljuk ezt az előadást, két részben, dupla szereposztással, remek koreográfiával. Olyan dalok fognak elhangzani az előadásban, amelyeket Magyarországon máshol nem hallhatnak. Robbie Williamstól, Miley Cyrusig, a táncosok rengeteg színt fognak felvonultatni, csodás díszletek között, fantasztikus jelmezekben.
Végülis most a koreográfus vagy a rendező szólal meg benned a Bizarre!-ban?
Alapjáraton koreográfus vagyok, hogy mennyire dübörög bennem ez a fajta kreatív vér, az már sportaerobikos versenyző koromban kiderült. Az edzőm összeállította nekem a produkciót a versenyre, de én már akkor felülírtam néhány mozdulatot. Jó fiú voltam, mert edzésen azt csináltam, amit az edzőm kért, majd jött a verseny, kimentem a színpadra, és ott már azt csináltam, ami ösztönösen jött! Akkor elindult bennem ez a dolog. Sok táncszínházi előadást rendeztem már és koreografáltam, de színészekkel, énekesekkel ilyen nagy produkciót most rendezek először. A szereplőkkel már dolgoztam együtt. Sári Évi a női főszereplők közül az egyik, azt mondta, hogy de jó, hogy végre táncolhat! Azt érzem, hogy táncmozgás szempontjából ma kicsit alul becsülik a színészeket, énekeseket, hogy nekik nem kellenek olyan nehéz lépések. Évi egy nagyon jó karaktert hoz az előadásba, remek dalai lesznek és nagyot fog táncolni.
Ha megtehetnéd, hamarabb kezdted volna a színházi létezésedet?
Igen. Csodálatosak voltak a versenysportban eltöltött évek és ha az nincs, akkor most nem beszélgetünk. A színház viszont egy szerelem. Ezért sem tudom munkának tekinteni.
Írta: Tarnócai Éva
