Beleszerettem a bohóccipőkbe a Csodálatos cirkuszvilág című nemzetközi cirkusztörténeti kiállításon. Gondosan megformázott ormótlanságuk, valószínűtlenül óriási méretük, a bohóc karakterességét, konvenciókhoz nem kötődő szabadságát jelképezik.
A cirkusz történetén túl a cirkusz lelkületét érzékeltetik ezen a Mezőgazdasági Múzeumban megrendezett, jókora és meglepően gazdag anyagú tárlaton. És a cirkusz jelképe sok tekintetben a bohóc. Sőt, nem csak a cirkuszé, hiszen Szabolcsi Miklós professzor nem véletlenül adta egyik könyve címének, hogy „A clown, mint a művész önarcképe”. Én hozzátenném, hogy a bohóc mindannyiunk tükörképe. És a cipőik ugyanolyan varázslatosak, mint a zabolátlan egyéniségük. No meg a kosztümjeik. Gyönyörűen, mívesen hímzetteket is megcsodálhatunk közöttük, csillogó anyaguk messze fénylik, ahogy tán tulajdonosuk tehetsége is fénylett.
Egy-egy tárlat nagyon különböző emlékeket idézhet fel a látogatóiban, és mivel videó felvételek is megnézhetők, meg is elevenednek a relikviák élő vagy sajnos már nem élő tulajdonosai. Így aztán eszembe jut az az élmény, amit Eötvös Gábor zenebohóc adott nekem. Azt kiabálta, sipította, hogy „No látod, van másiiiiiiiiik!!!!!, és amikor rendszeresen elvettek tőle egy-egy hangszert, ő megint és megint előhúzott egyet bő ruhája alól, majd diadalittasan újra és újra elkezdett rajta játszani. A kisember leleményes győzedelmeskedése volt ez a rajta hatalmaskodókon. Ha úgy tetszik, sajátos szabadsághimnusz és cirkuszi remekmű. Ez annyira tetszett, hogy többször is megnéztem, és gyerekkoromban váltig zenebohóc akartam lenni. Később, kezdő újságíróként, az akkor már öreg, nagy bohóc, a lakásán mutogatta végig nekem azokat a felvételeket, amiken a világ számtalan pontján fellépve, sok-sok nyelven kiabálja ezt a szállóigévé vált mondatot. Vajon látszik-e még valami ezeken a VHS kazettákon, és, ha igen, a kiállítást szervező Fővárosi Nagycirkusz és a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum tulajdonában vannak-e, a családnál fellelhetők, vagy netán elkallódtak?
A tárlatot Fekete Péter, a Nemzetközi Cirkuszművészeti Központ főigazgatója, és Joó Emese, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum és Közép-Európai Cirkuszművészeti Kutatóközpont és Adattár vezetője rendezte. Ő vezet végig a látnivalókon. Az első terem az úgynevezett parádét mutatja be. Ez az, amikor a vándorcirkusz megjelenik valamelyik községben, városban és végig vonulva rajta, szemlélteti, hogy mi és kik várhatóak a műsorban. Rögtön elöl egy életnagyságú, gyönyörűséges bábelefánt mered ránk, a Lúdas Matyi előadásában jött be a porondra, meglehetősen méltóságteljesen. Erről jut eszembe, hogy sok bábszínház adott elő cirkuszos jeleneteket, például az Astra Bábegyüttesnek külön volt marionettekkel megjelenített bábcirkusz műsora, a nagy bábművész, Obrazcov parodisztikus oroszlánidomár száma bejárta a világot, B. Kiss István Szép Ernő A hasbeszélő című egyfelvonásosát játszotta az Animációk című műsorban egy remek figurával.
Emese megmutat mindent, és közben jókora lelkesedéssel mesél és mesél. Szó esik például a lovas zsonglőrökről is, és mondja, hogy a parádé szobájában kicsit csaltak, mert lóról lóra szoktak zsonglőrködni, de most szintén életnagyságú ló figuráról az elefánt báb hátáról teszik. Ennyi szerintem belefér a „költői” szabadságba. Persze mint többszörös fesztiváldíjas pazar lovasakrobata, kapásból szóba kerül ifj. Richter József neve, akinek szép kosztümje is megszemlélhető. Más állatszámok ugyancsak „terítékre” kerülnek, amik valaha szorosan hozzá tartoztak a cirkuszhoz. Belőlük is kaphatunk ízelítőt. Nem mindig értek egyet az állatvédőkkel a kiszorításukban, ismerve jó néhány idomárt, a zömük családtagjainak kijáró szeretettel vette-veszi körbe az állatait. Nyilván vannak, akik nem így tesznek. De az ő számuk nem is lesz jó, és a kutyatartást senki nem akarja betiltani azért, mert vannak, akik rondán bánnak a kutyáikkal. Őket kell büntetni, nem a többieket. Egyébként a legeslegelső rádióriportomat Varga Gyula kutyaidomárral készítettem. Humoros száma volt, állandóan megtréfálták a kutyusai, elbújtak előle, a háta mögött lopakodtak, direkt nem csinálták, amit kért tőlük, úgy viselkedtek, mint a vásott kölykök. Ilyet csak fölöttébb játékos próbákkal lehet létrehozni. Ez vonatkozott a régi cirkuszos dinasztia tagjára, aki mint többen, lakókocsiban született, Perinyóra, azaz Schneller Lászlóra is, ő úgy játszott az oroszlánjaival, veszedelmes nagymacskáival, mint mások a cicáikkal. Jeles cirkuszosok életút interjúiból is láthatunk részleteket. Az egyik videón felvillan Radnóti Tamás képe is, amint éppen vezényli a Fővárosi Nagycirkusz zenekarát. Előtte a Moulin Rouge-ban volt jazz dobos, a cirkuszi karmesterség után pedig ritka jó humorú igazgató lett. Neki volt az a szállóigévé lett mondása, hogy „Nem a ló lép a zenére, hanem a zene a lóra.” Szerepelt abban az egy órás riportfilmben, amit a Magyar Televíziónak Sugár Ágnessel készítettünk, a Fővárosi Nagycirkusz 100 éves születésnapjára. Ki tudja, megvan-e még, vagy már rég letörölték? Mikrofonvégre került Simet László is, aki csak úgy volt hajlandó Ágival a felvételre, ha fönt csinálják a szédítő magasban, ha nem is a dróton, de legalább azzal egy szintben, ahonnan nekiindulnak a drótkötél táncosok a manézs fölött egyensúlyozni. A kiállítás egyik nagy attrakciója, hogy itt is felhúztak a magasban egy kötelet, rajta Simetet formázó bábuval. Egy elmés szerkezet-szemüveg segítségével pedig azt is kipróbálhatjuk, hogy a kötéltáncos fentről mit és hogyan lát. Természetesen megelevenednek arról képek, hogy nemzetközi hírű attrakcióként Simet tavaly drótkötélen átment a Duna fölött. Sőt, még aki akarja, tudja, a balanszírozásra használt rúdját is megemelheti. Jelentős részben interaktív a kiállítás.
Van nemzetközi szoba is, amiben 7 ország, 12 gyűjteményéből kaphatunk ízelítőt. A terem közepére kis porondot is felépítettek, amihez azok az ajtók vezetnek, amik ezeket a gyűjteményeket jelképezik. Láthatunk például gondosan bekeretezett, amerikai típusú rikító plakátokat, és festői igényű művészieket. Olyan filmekből részleteket, amelyek cirkuszi témájúak. Itt is találhatunk értékes iparművészeti tárgyaknak beillő jelmezeket. De Joó Emese felhívja a figyelmemet, hogy nem csak tárgyakat, hanem történeteket is gyűjtenek, hogy minél többet tudjanak a tárgyak néhai, vagy mostani tulajdonosairól. A kiállítás abban is segít, hogy mind többen ajánlják fel a relikviáikat, mert látják, hogy jó helyre kerülnek. Temérdek mindent láthatunk még, például szép számmal cirkuszi témájú festményeket is, néhány Toulouse-Lautrec, Chagall, Picasso egyelőre hiányzik, de talán majd a következő kiállításon… Az biztos, hogy komoly gyűjtő- és kutató munka folyik, így esetleg valamikor tán ez sem lesz teljesen csak fantazmagória. 36000 ezer műtárgy van már és 4000 könyv, meg imponálóan sok négyzetméter a továbbiak befogadására.
A tárlat is imponáló, grandiózus, élvezetes. Ki tudja, tán egyszer csak fölépül az új cirkuszművészeti központ –, aminek makettje szintén megszemlélhető –, és ott még állandó cirkuszművészeti kiállításnak is helye lehetne.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Urbán Ádám
