Bessenyei Ferenc ma lenne 105 éves. Nagyformátumú hősökre specializálódott. Hatalmas szerepeket játszott, előadásokat cipelt a hátán, falrepesztő öblös hangján harsogta a zengzetes szövegeket. Élete utolsó időszakában pedig összetöppedt, kikopott a színpadokról.
Áthágott írt és íratlan szabályokat, „beindult”, átélt, falakat rengetett. Ilyenkor szinte kő kövön nem maradt, lehet, hogy a rendezésből se sok, lehet, hogy lemosott a színpadról partnereket, de hát gyakran ettől volt annyira elementáris a játéka. Ha próbáltak béklyókat tenni rá, kiszabadult, ezt hosszú ideig tehette, mert ő volt A Bessenyei, az a típusú színész, aki inkább magához passzítja a szerepet, mint hozzáidomul. Civilben is heves, szenvedélyes volt, magára vonta a figyelmet, ha a közértben sor volt a pénztárnál, előre ment, mert úgy gondolta, ez neki jár. És tőle ezt általában nem is vették zokon. Amikor presszóban csináltam vele interjút, ott is kieresztette a hangját, harsogott, nem tudott egy vendég lenni a sok közül, ő igenis szerette, ha felismerik, és akár csak tekintettel, körberajongják. Kínosan éreztem magam, mert nem képtelen volt diszkréten beszélni, ott is „öblögetett” a hangjával, mértéktelenül hadonászott, vércikinek gondoltam, hogy mindenki bennünket bámul. De hát valószínűleg ez is volt a cél. Vagy csak képtelen volt másmilyen lenni.
Még egyáltalán nem ismertem, gimnazista voltam, amikor először láttam színpadon kívül. Az utolsó hősszerelmes robusztus nőhabzsolóját adta a Katona József Színházban. Ez amúgy eltért eddigi szerepeitől, hiszen a bulvárvígjáték addig nem szerepelt a palettáján. De hát volt humora is bőven, Neil Simon jól megírt könnyedsége, Iglódi István szellemes rendezésében, egyáltalán nem fogott ki rajta. Közmondásos nőimádata pedig nyilván kellő tapasztalatot adott ahhoz, hogy lezser, sármos pasasnak mutatkozzon, aki magától értetődő természetességgel „behappolja” a Váradi Hédi, Dániel Vali, Kohut Magda által alakított kívánatos nőket. A produkció végén látványosan szétpukkasztott egy papírzacskót, jelezve, hogy azért ez egy üres semmiség, nem egészen méltó hozzá.
De az előadáson kívül számomra plusz élménnyel is szolgált. Mire jöttünk ki a színházból, ő is ott állt már a bejárat mellett, és a szerep stílusában jó hangosan – halk csak a lehető legkivételesebb esetben tudott lenni -, szövegelt néhány ismerősének. Közben azért ránk, kijövő nézőkre is ki-kipislantott, leste, hogy milyen ábrázattal hagyjuk el a színházat, milyen hatással volt ránk a produkció, és lényegében nekünk az utcán is tovább szerepelt.
Volt például Ádám, Peer Gynt, Bánk bán, Dózsa, Galilei, Széchenyi, Kossuth, Görgey, Othello, Falstaff, Lear király. Kétszeres Kossuth-díjas volt, a nemzet színészóriása, meg a nemzet színészdúvadja, a dúvad jelző ugyanis ráragadt, amikor eljátszotta a Dúvad című film főszerepét. A féktelent, a hirtelen haragút, a veszélyest, a nőfalót, az energiáktól feszülőt, a férfiast, a vadállatit, az ellenállhatatlant, a taszítót. Szóval a formátumost, szóval a valakit, a karizmatikust, ami jellemezte a hősszerepekben is.
Rondán hangzik, de nem róla mintáznám a jó ember szobrát, a nagy színészét viszont igen. Elégette magát a színpadon, és ez sok tekintetben pusztította az idegrendszerét, és ezzel a sérült idegrendszerrel aztán ő is pusztított másokat. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. És esetleg oda kell vinnie másokat is. Nem volt például kellő figyelme, elég ideje a lányaira. Ellenségeskedett, őrjöngött, fenyegető cédulákat írt, amikor nagy szerelme elhagyta, ahogy a jeles művésznő fogalmazta, mert „rengeteg” volt neki. A felesége, Élthes Eszter, akivel évtizedekig éltek együtt, értett hozzá, hatalmas szerelem volt az is. De közben, ahogy mondani szokták, még a legyet is röptében. A mélyen katolikus Eszter paphoz is elment gyónni, és megkérdezte, lehet-e együtt élni egy ilyen emberrel. A pap válasza egyértelműen igenlő volt. Azért merem ezt leírni, mert maga Eszter beszélt nekem erről, benne van a könyvben, amit szerkesztettem és részben írtam Bessenyeiről. És ez azért nem a szennyes kiteregetése, mert segít megérteni egy színészóriást, aki, ha már rendkívüli embereket játszott, nem tudott hétköznapi polgári életet élni, szüksége volt rendszeres kalandokra, hogy bizonyítsa magának, ő bárhol, bármilyen helyzetben hódító. Ez a rendszeresen beszerzett bizonyság nyilván sok feszültséget is levezetett.
Fordulópont volt számára, amikor a hozzá minden szempontból passzoló Nemzetiből csalódottan átszegődött a Madách Színházba. Úgy érezte, egykori teátrumában nem építenek rá annyira, mint valaha. Nem terhelik agyon. Nehezen fogta föl, hogy változnak az idők, ez már nem a nagy tragédiák kora, amelyekben ő annyira otthonosan mozgott. Nemigen vannak már rettenthetetlen hősök, kisszerűbbé, pitibbé, hétköznapibbá váltunk, és ehhez jobban illik a groteszk, az abszurd, vagy akár a bohózat.
Igen keserű tapasztalás volt számára, amikor a Madáchban újra eljátszhatta Othellót, egykori bődületesen nagy sikerét. És azt kellett észrevennie, hogy Ádám Ottó rendezésében a produkció már inkább Huszti Péter amúgy kiváló Jago alakításáról szól, mint az ő Othellójáról. Azt harsogta teljes felháborodással, hogy ez azért van így, mert már csupa kis Jago ül a nézőtéren. És ebben tán volt is valami, mert ebben a felfogásban a darab már nem annyira arról regélt, hogy a nagy formátumú hős hogyan bukik el, és mi megy végbe az ő jókora lelkében, hanem a manipuláció természetrajzáról, tehát arról, amit Jago csinál, ahogy furmányos eszességgel, gátlástalan szemétséggel, fantáziadús leleményességgel, simán átver mindenkit. És bizony úgy állunk, hogy napjainkban is inkább erről kell beszélni.
Ott volt azonban vigaszul az ugyanebben az évben az Operettszínházban bemutatott Hegedűs a háztetőn, amiben ő legendás Tevje lett. Aki amúgy Sólem Aléchem regényében eredetileg kisember. No persze Bessenyei „feldolgozta” nagyszabású hőssé, aki, szembe megy akár az egész világgal, rendíthetetlenül állja a sarat, de ha törik, ha szakad, őrzi a hagyományt. Új idők új szavát már nemigen érti ő sem. Játszott még több mindent, de érdemben Tevje lett a színészi hattyúdala.
Élete vége felé már teljesen eltűnt a színpadokról. Visszavonult a lajosmizsei tanyájára, ahol lovakkal, kutyájával, a Goré nevű vizslájával barátkozott, a végtelenbe bámult. Ott is halt meg. Bár Eszternek sem volt könnyű, mindvégig kitartott mellette. Feri, ahogy mindenki szólította, aki ismerte, félig viccelődve, de keserűen, notóriusan mondogatta, „gyertek ki a temetésemre, ha nem esik az eső.” Nem esett, de farkasordító volt a hideg. Ennek ellenére sokan voltunk.
Bessenyeiből szobor lett a Nemzeti előtt. És él még rengeteg ember, akiknek a színészete meghatározó élményt jelentett.
Írta: Bóta Gábor
