Az Extázis című produkció előtt feltódulhat a közönség a színpadra a Katona József Színházban, végig mustrálhatja a díszlet minden zegzugát, a már ott lévő szereplőket szintén megbámulhatja, akár válthat is pár szót velük.
Ez most nem kötelező mint Tarnóczi Jakab előző rendezésében, a Magányos emberek elején, a Kamrában, ahol csak a díszleten keresztül lehet bejutni a nézőtérre. Most a nagyszínpadra aki akar felmegy, aki nem akar, nem. Akik lent maradnak a nézőket is megbámulhatják fent a deszkákon. Óhatatlanul mi is szereplőkké válunk. Úgy tolongunk egymás sarkában lépve, mint a 6-os villamoson csúcsidőben. A színészek pedig olyanok, mint a megelevenedett kiállítási tárgyak, élő panoptikum figurák. Mintha az utcáról jöttek volna be. Giliga Ilka ahhoz hasonlatos ruhákat tervezett számukra, mint amilyeneket a nézők egy része is visel. Devich Botond jelmeze is éppen olyan, mintha egy átlagos mai kégliben lennénk. Megvan minden, nagy szoba, konyha, ahol főzni is lehet, az előadás végén az after partyra fölmerészkedő nézők kaphatnak is majd frissen készült tészta levest. Van fürdőszoba, hálószoba is, meg vécé, megfordul a fejemben, ha már ennyire valóságot játszunk, beugranék pisilni, de bár az ajtaja becsukható, afelől erős kétségem van, hogy be van-e kötve, nyilván nem működik.
Taub János, a meglehetősen jeles rendező, fejtegette nekem egy interjúban, amikor Pinter A gondnok című darabját rendezte a Pesti Színházban, miért elképzelhetetlen számára, hogy abban a jelenetben, amiben a szereplők tojást sütnek, ezt valóban meg is tegyék. Az ő nézete az volt, hogy a színpad törvényszerűen stilizált hely, filmen ilyen esetben naná, hogy tényleg kell tojást sütni, színpadon viszont ez ellentmond a stilizáltságnak, ráadásul a sült tojás illata még akkor is megülné a színházat, amikor már régen nem azt a jelenetet játsszák.
Tarnóczi Jakab rendező viszont monomániásan elegyíteni akarja a színpadot és a valóságot. A Magányos emberekben is főzőcskéznek. Abban is életből ellesett pillanatokat láthatunk, bár ott a szöveg alapját Hauptmann darabja adja. Most Tarnóczi és Varga Zsófia írtak egy színjátékszöveget, amit többek szerint Varga mint dramaturg kissé meghúzhatott volna. Eleve nem biztos, hogy szerencsés az a terjedő gyakorlat, hogy ugyanaz az író mint a dramaturg, aki így nyilván nem képviseli kellőképpen a külső szemet. De én elfogadom, hogy ennek az előadásnak este fél 11-ig kell tartania, hiszen elnyúló, szétfolyó, a semmibe tartó házibuli áll a középpontjában, amin az életben a helyüket nem találó emberek igyekeznek egymással szót érteni, ellazulni, a semmibe nézni, miközben jócskán a pohár fenekére néznek, és a kábítószert sem vetik meg.
A Magányos emberek inkább szólt a középgenerációról, most inkább az egészen fiatalok eléggé kiúttalannak tűnő útkeresése kerül fókuszba. A színház fiatal tagjai nem csak kivillanthatják, hanem teljes pompájában megmutathatják szépen fejlett oroszlánkörmeiket. Béres Bence például a házigazda a nyilván szinte mindennapos házibulin, ahová bejelentkezés nélkül, csakúgy be lehet állítani, de bármikor simán le is lehet lépni onnan. Gyűjtőhelye ez a lakás a különböző fazonoknak. Nyugodtan ott is lehet aludni, ha úgy adódik. Aztán majd betoppan, totálisan váratlanul, Bányai Kelemen Barna megszemélyesítésében, a házigazda középkorú bátyja Amerikából, és bejelenti, hogy el akarja adni a lakást, ami az ő tulajdona. Kicsiben olyan ez, mint amikor a Cseresznyéskertben Lopahin közli, hogy megvette a birtokot és kivágatja a fákat. Megfagy a levegő. Az itt lévők számára ez az „éjjeli menedékhely.” Elvannak itt, már megszokták. Amúgy sem nagyon van a lábuk alatt talaj, ez újabb talajvesztést jelentene a számukra. Itt nyugodtan főhetnek egymás levében. Ez az akolmeleg. Az eszmék és rögeszmék cseréjének a terepe.
Egy valaki nem bejáratos ide, – bár végül őt is elhívják –, a nonstop kisboltban dolgozó csaj. Őt addig csak Török Marcell és Kovács Bálint kamerája által közvetítve, a színpad szélén lévő két jókora kivetítőn látjuk. A operatőrök fekete ruhában keresztül-kasul flangálnak a színpadon, és akár a pólusiba is „belemászva” valakinek, úgy kinagyítják az arcát, hogy az nagyobbnak tűnik a színészek teljes alakjánál. Ez azért majdnem szürreális, ha úgy tetszik stilizált, némiképp eltávolít a reálistól, de persze úgy is felfogható, hogy annak csak egy kinagyított darabja. Mentes Júlia arcán pedig bőven van mit kinagyítani. Filmrendezők farkasvaksága, hogy nem tömték tele még főszerepekkel. Kiül rá a szerepe szerinti monoton melójának unott fásultsága. Leolvasható róla a butácskák naivitása. Az pedig maga a gyönyör, amikor mond valami közhelyszerűt, és ott az ábrázatán az önelégültség, hogy hű de nagy bölcsességet eresztett meg. Amúgy pedig lehet, hogy tényleg, mert zsigerileg valószínűleg elég sok mindent érzékel a környezetéből. És ehhez még rafináltság is van benne, hiszen ő árulja pult alól a kábítószert is, mintha az a lehető legtermészetesebb dolog lenne. Hozzá mindenki betér ilyen-olyan munícióra, alkoholból persze bő a készlet.
Kell ahhoz, hogy a lakásban tetőfokára hágjon a hangulat, amit fokoz a csaknem állandóan szóló, olykor egyenesen bömbölő, zene, Bencsik Levente és Hunyadi Máté elképzelései szerint. Cuhorka Emese koreográfus mindinkább bevaduló táncokat komponált. Időnként dalra is fakad valaki, és akár a közönséggel szembefordulva, beleénekli a képünkbe az általa vélt igazságot. Bányai Kelemen Barna figurája, akiről kiderül, hogy a tengeren túl ebből élt, paródiának is beillő transzvesztita számmal arat sikert. Lengyel Dániel gátlásos srácként, aki stand up-os akar lenni, elő is vezet egy ilyen produkciót. Vannak sajátos párosok is, mint például Jordán Adélé, Pálos Hannáé, vagy Tóth Zsófiáé és Kanyó Katáé, akik eltáncolják, hogy tele van a hócipőjük, ahogy amúgy itt mindenkinek. Jakab Balázs a leginkább magába burkolódzó srác, Gloviczki Bernát figurája időnként Franciaországból ugrik be sírva vigadni. Dankó István pszichológusként pszichológiai eset. Pásztor Dániel előad egy kiborulós „monológot.”
Mindenki kiragyoghat a sorból, lehet magán, vagy páros „száma”, hogy aztán visszasoroljon a buli „forgatagába”. A bravúros csoportos teljesítmény nem elnyomja az egyéniségeket, hanem egymást erősítik. Az utolsó 12 percben – a két szünet is ennyi idejű, amit ahogy a Magányos emberekben, digitális óra mutat ¬, föl lehet menni a színpadra együtt bulizni a színészekkel, de ahogyan Jordán Adél közli a lehetőségeket, a nézőtérről is lehet mustrálni a színész-közönség vegyes bulit, és akár haza is lehet menni. Kinek-kinek a vérmérséklete szerint levezethető, vagy még akár valamennyire fokozható is az Extázis.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit
