Teli tüdőből, meghatottan énekelte a Vígszínház társulata az ikonikussá lett A Pál utcai fiúk előadásából, a szintén ikonikussá vált Mi vagyunk a Grund című számot a Víg-Budapest koncert műsorának végén, ezzel érzékletessé téve, hogy a 150 éves főváros és 127 esztendős teátrum is a mi játékterünk.
A gálaest sem csak számok egymásutánisága, ha jól szerkesztik őket, többletjelentésük van. Ebben az esetben megmutatta hol tart most a Víg, milyen a színészeknek és magának a színháznak a szellemisége, lelkülete. A Dés László, Geszti Péter által musicallé átírt A Pál utcai fiúk, Marton László rendezésében, grandiózus siker. Máig nehéz rá jegyet kapni. Az előadást akár többen meg is könnyezik, annyira meghatódnak tőle. Némiképp arról regél, mint a még régebbi, „maratoni” nagy siker, A padlás, hogy „kell egy hely”, ami a miénk, amit szeretünk, ahol jól érezzük magunkat egymással, és amit akár áldozatok árán is, körömszakadtig megvédünk. Amikor az este végén először azok, akik amúgy is szereplői A Pál utcai fiúknak, fokozatosan mind többen bejőve a színpadra, rágyújtanak a Mi vagyunk a Grund című lelkesedéssel, elszántsággal teli immár örökzöldre, ami némiképp modern kori szabadsághimnusszá is vált, akkor ez erőt adóan szép, és meghatóan összetartozást kifejező. Aztán érkezik a többi fellépő is, a Víg „törzstagok”, Halász Judit, Hegedűs D. Géza, Kern András, Lukács Sándor, Hegyi Barbara… együtt fújják a dalt, és nyilvánvaló, hogy egy húron pendülnek, ők egy csapat.
Mielőtt 1993-ban hozzákezdtek a teátrum felújításához – aminek idején a társulat a Nyugati Pályaudvar mellett felhúzott jókora sátorban játszott –, szintén gálaestet tartottak. Akkor éppen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról meg a Harmincéves vagyok című musicalek jeleztek sokat a Víg lelkületéből, szemlélet- és bizonyos mértékig generáció váltásából. De még mutatóba megjelent a régi, sokat emlegetett vígszínházi stílus Tábori Nóra és Benkő Gyula személyében. Jelenetet adtak elő Szép Ernő a Kávécsarnok című egyfelvonásosából, elegánsan, sármmal, finom humorral, jelentőségteli csendekkel, rebbenékeny líraisággal. Kissé már múzeuminak számított amit csináltak, de gyönyörűséges volt, kirobbanó sikert arattak.
A Fesztbaum Béla által kiválóan szerkesztett, rendezett és konferált esten, főleg dalok és a háttérbe kivetített fényképek segítségével, végig pásztázunk a Víg történetén. Látjuk az építkezést, a háború után rútul lerombolt színház elkeserítő állapotát, az újjászületést, és az eddigi utolsó felújítást. No meg látjuk és halljuk a társulat színe-javát, amint előrukkolnak valami Budapesttel vagy a Víggel kapcsolatos dallal, miután az ünnepi alkalom megalapozására elhangzik Beethoventől az István király nyitány, amit a színpadon elhelyezkedő, olyan tagokból álló zenekar ad elő, akik a színház különböző produkcióiban játszanak. Mester Dávid zenei vezető jókora beleérzéssel vezényel. Hatalmas siker volt például a Csókos asszony című operett. Behoznak egy porolót, majd megjelenik Igó Éva, Méhes László, és nosztalgikusan elmerengve néznek rá. Valaha kirobbanó sikerük volt azzal, hogy ezen a porolón csüngve, virtuóz módon, fejjel lefelé énekelték a nagy slágert, hogy „Éjjel az omnibusz tetején,/emlékszel kicsikém, de csuda volt.” És tényleg csuda volt. Most szeretettel egymásra néznek, és kissé lemondóan közlik, hogy ez azért már nem menne nekik. De kijön két fiatal, Márkus Luca, Medveczky Balázs, és, ha nem is ismétlik meg ugyanezt a bravúrt – pedig milyen szép lenne! –, de igen lendületesen, vérforralóan eléneklik az operett szerzőpárosától, Zerkovitz Bélától, Szilágyi Lászlótól azt, hogy Gyere, Josephine, és ehhez gyors ritmusú táncra is perdülnek. Együtt van így a hagyomány, a múlt, együttműködnek különböző generációk. Eisemann Mihály, Zágon István is több dalukkal vannak jelen, de a Vígben a legemblematikusabbnak a Fekete Péterből való számít, hiszen az szintén átütőerejű siker volt Rudolf Péter címszereplésével, aki azóta direktor lett. De ezúttal ismét a kedvesen csetlő-botló kisember bőrébe bújik, aki menthetetlenül peches. Megint felmászik egy létrára, ami ide-oda dől, újfent lehet neki drukkolni, hogy el ne taknyoljon. És persze ismét dalra fakad, most Szilágyi Csenge társaságában. Naná, hogy van „nóta” a Vígben a zenés produkciók sorát bevezető, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Harmincéves vagyok című Presser Gábor, Adamis Anna darabokból. Próza alig van az esten, Fesztbaum Molnár Ferencnek, a teátrum néhai házi szerzőjének, Magyar Pest című írását mondja el, ami arról regél, mára meglehetősen áthallásosan, hogy az ország felett igencsak kezd beborulni az ég, ami aztán Molnárt egészen Amerikáig űzi. Hegedűs D. Géza Örkény István Budapest című egypercesét adja elő arról, hogy a háborúban ugyan tönkrezúzták a fővárost, de azért csak újra indul az élet. Lukács Sándor pedig a saját írásával megidézi a Víg sokszor visszanosztalgiázott, nagy igazgatóját, nagy rendezőjét, Várkonyi Zoltánt. Évadzáró elégia című írásából megtudhatjuk, hogy egyfolytában a színházra gondol, nélküle nehéz kibírnia a nyári szünetet. Kern mit is énekelne, mint a szinte hozzánőtt Másik János, Horváth Attila számot, a Lövölde teret, majd Halász Judit „elfújja” Bródy Jánostól a Boldog születésnapot! Befejezésül jöhet az energikus hitvallás, a Mi vagyunk a Grund. Ekkorra már átszellemültek az arcok a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Kellőképpen belelovaltuk magunkat Budapest és a Víg ünnepébe. Emlékezetes este volt.
Írta: Bóta Gábor
