Tiszta tekintet, szép mozgású arc. A siófoki születésű Varga-Járó Sára játssza Márta szerepét Tóth Barnabás Mesterjátszma című legújabb pszicho-thrillerében. A Vígszínházban gyakornok, az SZFE-n most ötödéves, zenész-színész hallgató lány, nemcsak 1956-ban, akár a múlt században is születhetett volna.
Milyen lányt játszol a Mesterjátszmában?
Mártában sok a fájdalom, de egy erős, tiszta lelkű, szerelmes lány. Ez a fajta tisztaság az egész lényét átjárja. Egyébként ha éppen nem menekülne, akkor egy gyermekien játékos, életvidám, kiváncsi, lányt látnánk. Ez a film 1956 novemberében, az utolsó menekültvonaton játszódik, ahol Márta és barátja és még sokan mások próbálják elhagyni Magyarországot. Ő egy önmagának is szabályokat felállító, pragmatikus, de jóhiszemű lány, egy egyetemista sakkbajnok, akinek vannak álmai, és hitvallása, ami mentén próbál élni. És ezért hajlandó harcolni is. Valójában könnyen megfogható a jelleme, hisz a vallása elég erőteljesen utat mutat, édesapja református pap volt.
Nekem nem derült ki, hogy ő milyen…
Az események nem tették lehetővé, hogy egy teljes karakterrajz kirajzolódjon. Ez tudatos rendezői döntés volt, viszont a tettei beszéltek helyette. Megszületett a fejemben Márta, de nem mi voltunk a filmben a fő csapás irány. A mi életünkbe csak bepillantást nyer a néző.
Szerettem volna azért többet tudni rólatok… A kapcsolatotokról…
Mi egy egyetemre jártunk a Gerivel, és az életben is igen jó barátok voltunk. Ezért nem volt nehéz hozni az összeszokott, egymás iránt mély érzelmeket tápláló párost. A szerepet is azért kaptam meg szerintem, mert valahol ott van bennem ez a Mártaság. Valójában a tetteimben lehettem igazán Márta.
Van egy elválós rész. Ott mit éreztél? Olyan csoda jelenik meg az arcodon – egy egész felismerés történet, – hogy már ezért a jelenetért érdemes megnézni a filmet.
Ezt a jelenetet külön vettük fel. Tóth Barnabás rendező nagyon jól vezetett, folyamatosan mondta az érzelmeket, gondolj arra, hogy most dühös vagy, aztán boldog, utána gondolj arra, hogy vele akartál megöregedni, és csak mondta, mondta, én meg igyekeztem átengedni magamon az érzelmeket. A végén annyira belehajszoltunk engem ebbe a búcsúzásba, ott egyedül a vonat végében állva, hogy ott maradtam küszködve a könnyeimmel. Mikor már Barna azt mondta, hogy ennyi. Akkor Szőke András operatőr arra kért, hogy nézzek bele a kamerába. Belenéztem és a lencsén keresztül szembekerültem önmagammal. Hirtelen nagyon valóságosnak tűnt minden ebben a kifeszített pillanatban. Egy csomó fájdalmat éreztem, és rám tört a sírás. Úgy jöttem le a vonatról, hogy el kellett vonulnom, hogy összeszedjem magam kicsit. Ez az egyik kedvenc jelenetem.
Melyik volt a másik?
Hajduk Károllyal is nagyon szerettem játszani. Ugyan Márta nem ismerte a papot, mégis azt érzi, hogy valami miatt erősen kötődik hozzá. Van közöttük egy furcsa kezdeti kötelék, egy bizalom, kölcsönös szeretet. Érdekes, mert a színész iránt is hasonló érzések voltak bennem. Jó volt ránézni és jó volt játszani vele. Ez a jó castingnak is köszönhető volt, hisz olyan embereket választottak szerintem, akiknél eleve megvoltak ezek a vonzások. Mindenkihez tudtam kötődni, így csak bele kellett engedjem magam a szerepbe, a hangulatba és megszülettek a pillanatok.
Milyen tapasztalatokat szereztél a forgatás alatt?
Nagy élmény volt ez a forgatás. Ez volt az első komoly filmes munkám. Barnával fantasztikus volt együtt dolgozni, és Lindával a feleségével és Szőke András operatőrrel, és még sorolhatnám. Hálás vagyok, hogy így kezdhettem el a filmezést. Olyan volt ez, mint egy család, ahol körbe voltam ölelve. Minden sikerült, mert bizalom, szeretet és türelem vett körül. Olyan közeget teremtettek körém, amelyben szabad lehettem, így képes voltam szárnyallni. Hisz akkor tudok igazán átszellemülni, amikor megértem azt, amit játszom. Olyankor minden eszembe jut, tökéletesen értem, amit mondanak, minden világos, áttekinthető. Ha ide eljutok, akkor innen nagyon sok irányba el lehet mozdulni és szabadon lehet játszani. Itt inkább az volt a feladatom, hogy a saját személyiségemet, a pici apró mozdulatokban hogyan tudom elegyíteni Márta személyiségével. Ez akkor sikerült, amikor az általam finomított mozdulatokban megszületett egy másik ember, Márta.
Voltak izgalmas pillanatok?
Ha nagyobb érzelmeket kell megjeleníteni, azok előtt kicsit jobban izgultam. Bár ez sem igaz, mert mindig izgultam egy kicsit. Mindent nagyon jól akartam csinálni. A hajnali 4 órás kelés is izgalmas volt és hogy a hatalmas stúdióban velünk párhuzamosan forgatták Yorgos Lanthimosz rendezésében Emma Stone filmjét a Poor Thingst. Hajnalban hozták a lovakat, mi meg mellette a vonaton forgattunk, nagyon szürreális élmény volt. Két külső helyszínünk volt. Az egyiknél hajnalban a Keleti mellett egy belső udvarban forgattunk. Annyira jól megcsinálták a helyszíneket, hogy olyan volt, mint egy utca 56-ból. Nagyon átjött a hangulat, először éreztem, hogy ennyire képes hatni a helyszín az érzelmekre.
Emlékszel, mikor megkaptad a szerepet?
Sosem felejtem el, a sokadik forduló után behívtak, próbáltunk a fiúkkal, majd elköszöntek tőlük, de engem még marasztaltak, hogy megnéznének még egy egyéni jelenetet. Fura volt, mert mikor becsukták a fiúk után az ajtót, előkerült egy hatalmas virágcsokor, és azt mondták, hogy szeretnének felkérni a Márta szerepére, elfogadom-e? Juj, csodálatos pillanat volt!
Okoztál forgatás közben magadnak meglepetést?
Az egész az volt. Hú, ezt most tényleg megcsináltam? Azta, most nem parázok! Kezdek felnőni. Kezdek egy kis szuverén lénnyé fejlődni. Az is egyfajta meglepetés volt, hogy fel sem fogtam, hogy ez egy munka, mert imádom ezt csinálni, persze nem hobbi, mégis annak érzem. Igen, fárasztó, de tényleg ez lesz a munkám? És mindig ezt csinálhatom? De jó! Igen, talán ez volt a legnagyobb meglepetés.
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Szilágyi Lenke
