Pintér Béla bepipult. Éktelen haragját a Réka és az oltatlanok című előadás formájában rázúdítja a nézőkre az Újpesti Rendezvénytérben. Hangos, vásárian harsány elemeket is felvonultat a produkció, ami nem annyira cizellált, mint amennyire hatásos. És sajnos sok mindenben igaz.
Pintér eddig is gyakran volt már dühös. De most szinte leltárszerűen összegyűjti mitől szállt el az agya, mitől kétségbeesett. Van itt minden: libsizés és szélsőjobbozás, zsidózás és b…zás, valóságként előadott hazugság, összeesküvés elméletek, modernkedés és akár történelemhamisítással vegyülő merev konzervativizmus, ostoba naivitás és rafinált népámítás, politikai potentátok név szerinti emlegetése, sőt kabaréba illő, röhejes megjelenítése.
Lehet pfujolni, esztétikai rendőrért kiabálni, hogy nahát, ez aktuálpolitika, ami nem való színpadra, a hű de magas művészettől pedig iszonytatóan távol áll. A finnyás szájhúzogatók elfelejtkeznek arról, hogy már az ókori görögöknél Arisztophanész is valami hasonlót csinált. Bizony ő is bepöccent. Névvel, „címmel” kipellengérezett közszereplőket, szóba hozott nagyon is aktuális eseményeket. Rendre telibe talált. Nem ritkán meg is gyűlt emiatt a baja többekkel. Feszegette a tűréshatárokat. Éles szemmel észrevette a visszásságokat. Élvezte, hogy megmutathatja, közszemlére teheti őket. Persze, hogy nem feltétlen örültek a hatalmasságok, de a demokráciához hozzátartozott a színház agora funkciója is, hogy nyilvánossá lehet tenni, meg lehet vitatni a köz ügyeit. Elvileg nincs helye a sumákolásnak, titkosításnak, elhallgatásnak, a szabadszájúságuk miatt művészek ellehetetlenítésének. Aztán persze azért mindennek már akkor is megtalálták a módját.
Pintér már a legelső darabjában, a Parasztoperában, máig egyik legjobbjában, bátran használt vásári elemeket, sőt akár tudatosan primitíveket, netán giccsbe hajlókat, de ezeket olyan kontextusba helyezte, hogy visszájukra forduljanak, „kimutassák a foguk fehérjét”, lelepleződjön az olcsóságuk, nyilvánvalóvá váljon a hatásmechanizmusuk, gyakran a manipulatív voltuk. Bár az, hogy valami vásári, egyáltalán nem szitokszó, ahogy az, hogy kabaré sem, ezeknek önálló műfajokként, vagy egy előadás részeiként, abszolút helyük van. És Pintér ezeket általában jól is alkalmazza, hiszen több darabjáról kiderült, hogy nem csak a saját társulata számára használható színjáték szövegek, hanem mások által is előadható, időtálló drámák.
A mostani darab valószínűleg nem ilyen, de nem feltétlenül a beletűzdelt aktuálpolitika miatt. Hofi szövegei is tele vannak aktuálpolitikával, és sajnos váltig igencsak aktuálisak, mert a hülyeség, a butaság, az alkalmatlanság, az elvtelen lecsatlakozás, a hatalmaskodás, a gyáva meghunyászkodás, a gerinctelenség, a hazugság, a bunkóság, a gyűlölködés természetrajza nem sokat változik. Akkor pedig különösen nem, ha ez utóbbit még készakarva szítják is. Ha bizonyos körök határozott célja, hogy ember embernek legyen a farkasa, és ez a taktika meglehetősen hosszan be is válik.
Ezúttal Pintérnél már annyira torzulnak az emberek, hogy mindenki önmaga karikatúrájává lesz, amire Hornyák Dóra jelmezei is ráerősítenek. (Gergely-Farmos Lilla díszlete, a Gellért-heggyel, a Szabadság-szoborral, nyilván az állami támogatás csaknem nullára apadása okozta pénzhiány miatt is, átkerült az előző, Az imádkozó című produkcióból.) Lelkileg csonkolt emberek tobzódnak a deszkákon, és mint később kiderül, járják haláltáncukat a robbanásig feszülő helyzetben. Utálják egymást, jelentős részük önmagát sem szereti. Nekünk nézőknek pedig szintén nincs kit szeretnünk. Nem drukkolhatunk például a pozitív hősöknek, a szerelmeseknek, mert nincsenek ilyenek. Ezért kevéssé vannak valódi szerepek, átélhető élettörténetek. Most inkább pofánkba mondják, vagy leginkább kiabálják, a rögvalót. Plakátszínház ez, elnagyolt, de ütős. Most és itt, fölöttébb hat. Amikor már túl sokat üvöltenek, kissé monoton. De általában erőteljes. Velőtrázó sikoly és segélykiáltás, hogy történjen már végre valami, ne tocsogjunk az állóvízben, és, ha már kevéssé megyünk előre, legalább valahogy azt próbáljuk megakadályozni, hogy hátrafelé tekerjék a történelem kerekét.
Pintérnek ahhoz mindig volt érzéke, hogy tragikus dolgoknak is úgy láttassa a fonákját, hogy nevetni lehessen rajtuk. A produkciói nem döngölik földbe a nézőket, mert a nevetés gyógyírré is válik. Olyan ez, mint amikor megpróbáljuk kiröhögni a szinte mindenki által rettegett halált, és ettől kissé megkönnyebbülünk.
A címben szereplő Réka, Péter Kata megformálásában, a miniszterelnökség alkalmazottja, akivel éppen közli két felettese, Adorjáni Bálint és Szabó Kimmel Tamás alakításában, hogy kirúgják, mert nem oltatta be magát. Mondja nekik, hogy ne csináljátok ezt srácok, és perlekedik, hogy ezt biztos azért akarják vele megtenni, mert kiment egy tanártüntetésre, hiszen van gyereke, látja, amit már nehéz nem látni. Na, de ettől ő még képtelen lenne az ellenzékre szavazni. De azért a két férfi csak kirúgja, és amikor egyedül maradnak, összeölelkeznek, csókolóznak, mert melegek, amit a külvilág előtt lepleznek. Nemigen van önazonos ember, a látszat fenntartásán iparkodik mindenki. Vagy tán az a körülményeskedő, fontoskodó, áltudományokban és a fennállóban megrögzötten hívő riporternő, akit Enyedi Éva ad pazarul, tényleg ilyen? Netán Gálvölgyi János önimádó, és mások imádatát is elváró, zsenitudatú, ős-konzervatív, dilettáns költője is olyan mint amilyennek látszik? Ha így van, akkor sem jobb a helyzet. És azoktól a mindenféle alakoktól sem jobb, akiket Fodor Annamária, Jankovics Péter, Takács Géza, Szabó Zoltán, Messaoudi Emina megtestesítenek.
Pintér, aki szokása szerint, a 25 éves Pintér Béla és Társulatával rendezte is a saját darabját, még soha nem látta ilyen sötéten a világot, amiről amúgy nehéz lenne azt állítani, hogy nincs rémisztően elsötétülőben.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Mészáros Csaba
