A boldogtalanság, az elvágyódás, a szomorkás melankólia, az állóvízben való bánatos tocsogás, nagyon megy nekünk ezen a tájon. Mesteri szinten űzzük, és miközben tragikusnak gondoljuk a sorsunkat, nem vesszük észre, hogy inkább komikusak vagyunk.
Ezt írta meg Barta Lajos a Szerelem című darabjában, amin most meglehetősen sokat lehet nevetni. Vádolták azzal, hogy nem keveset lopott a Három nővérből, melyben szintén három lánytestvér megy egymás és a környezete idegeire, ha humor nélkül játsszák őket, a nézők idegeire is. Csehov mindig is hangsúlyozta, hogy ő komédiákat írt, de sokan a mai napig hajlamosak tragikus pátosszal, nyúlósan sziruposra játszani, ám úgy érdektelenül dögunalmas. Bartát is láttam már ilyen nyúlósan, fennkölten elviselhetetlenre hangolni. Nagyon el kell találni a stílusát, a tragikum és a komikum egyensúlyát, ritmusát. Ez a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadásában, amit most a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk, általában sikerül. Czajlik József kellő érzékkel, tudással, fantáziával rendezte meg az előadást.
Már a kezdetekkor vihar előtti csendet érzünk. Mindenki tesz-vesz, megy-jön, az Őry Kati által tervezett nagypolgári lakásban, melyen lerínak a kopottság jelei, elég egyértelmű, hogy jobb napokat látott, a benne lakókkal együtt, akik váltig igyekeznek maguknak azt bedumálni, hogy ők tulajdonképpen jól eléldegélnek itt. Közben viszont tényleg mintha tapintani lehetne a feszültséget, felemelt hangsúlyok, véletlenül vagy szántszándékkal kicsúszó bántó megjegyzések, vagy éppen kínos csendek jelzik, hogy a látszatnyugalom alatt izzik a parázs, fellángolhat, robbanásveszéllyel fenyegethet, ami be is következik. Nem úgy, hogy tömeghalál lesz a vége, a többség itt életre ítéltetett, de az se biztos, hogy az jobb az elmúlásnál.
Mindhárom lány elvágyódik innen. Ennek érdekében pasit akarnak maguknak fogni mindenáron, mert benne, a házasságban látják a menekülés lehetőségét. Kalmár Zsuzsa, Magyar Zsófia, Grgity Niki, Nelliként, Lujzaként, Böskeként eljátsszák, hogy sóvár, irigy tekintettel kinézik egymás szájából a „falatot”. Ha a másiknak reményteljes, hogy esetleg közelebb kerülhet egy férfihoz, rosszallóan bámulják, hogy miért neki jut ki a jóból. Pikírt megjegyzéseket tesznek. Akár ők is bepróbálkoznak a pasinál. Kelletik magukat. Egyértelművé igyekeznek tenni, hogy azért ők jobban megérdemelnének egy valamire való férjjelöltet, mint a testvérük. Szeretet és utálkozás csap össze. Haragszom rád játékok meneteit látjuk, majd kibékülési kísérleteket, hogy aztán újra és újra megint csak összerúgják a port. De azért szeretik is egymást, hiszen olyan nagyon nincs is mást szeretniük, össze vannak itt zárva vidéken. Városba vágynának, nagyobb, „tágasabb” életet élni, ki akarnának törni a megsavanyodottságukból, amit maguk előtt is palástolni igyekeznek.
A velük élő szüleik, Kerekes Éva és Őze Áron megszemélyesítésében, nemigen tudnak nekik segíteni. Mintha ők sem nőttek volna föl mindmáig, számos gyermeteg tulajdonságuk van. Az apa, Szalay, a nyugalmazott kataszteri mérnök, rendszeresen felfortyan, meglehetősen sértődős, miközben a felesége még azt is megmondja neki, mikor menjen sétálni, többször is „elpaterolja” otthonról, ha a házban áll a bál. Családon belüli kompetencia viták zajlanak köztük, nem mindig szavakkal, akár csak nézésekkel is össze tudják egymás között rúgni a port.
Füst Milánnak van Boldogtalanok címmel erőteljes drámája, de akár Barta is adhatta volna a darabjának ezt a címet. Boldogságra nehezen, alig, vagy egyáltalán nem képes emberek tobzódnak benne. Elmennek a maguk lehetőségei mellett, amik viszont egyre szűkülnek. Barta az I. világháború előtti válság fojtogató légkörét írta meg, azt amikor már valóban nehéz boldogságra lelni, mert az emberek körül szorul a hurok, joggal gondolhatják, hogy a kör bezárul, nincs menekülési irány. Így aztán főnek a saját levükben, elvesztik a cselekvési képességüket, tehetetlenül vergődnek, mintha pók hálójában lennének. Vrabecz Botond, az egyik udvarló, önjelölt költő, városba, sikerre vágyik, később csak egy levelet küld, hogy soha nem tér vissza. Lesz persze kiadós kiborulás. A másik a Jerger Balázs által megformált hadnagy, őt viszont elvezénylik innen. Ismét lesz hatalmas patália. László Csaba hiszteroid, anyámasszony katonája, kisebbségi érzéssel teli, némiképp flúgos adótiszt, aki mindhárom lánynál bepróbálkozik. Kettő elég otrombán el is hajtja, de Nelli, akiről mindenki azt gondolná, hogy végképp pártában marad, kap a lehetőségen. Belecsimpaszkodik, és ettől kezdve már csimpaszkodnak egymásba, mert az is jobb mint a családon belüli egyedüllét. Hol van ez már a szerelemtől!? Azt már rég feladták. A darab szereplői nem csak boldogtalanok, hanem önfeladók is. A meglépett költőfiú apja fűszeresként, Kiss Attila megszemélyesítésében, még iparkodik üzletelni a családdal, alaposan megemelt árakon. Gasparik Gábor temetkezési vállalkozóként is jócskán megnyomja a ceruzáját, amikor a családnak végül rá lesz szüksége.
A színpad baloldalának előterében ott egy lengőhinta, ami, ha úgy tetszik, az elvágyódást is megtestesíti. Befejezésül Szalayné ül bele. Alaposan meghajtja, kilengeti le-föl, rendesen. Nem olyan önfeledt hintázás ez, mint Törőcsik Marié a Körhinta című filmremekben. Vannak benne boldogságelemek, hogy tán mégis ki lehet szabadulni az immár csonkán maradt család szorításából. De ideges rángás is van benne, hogy hiába a jókora erőfeszítés, hiába szárnyal már a hinta, innen nincs menekvés. Ez az Ady által megírt gazos lápvidék, ami lehúz, és elemészt. Sajnos túlzottan sokaknak van ebben részük manapság is.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Jekken Péter
