Halász Péter, a színházi fenegyerek, rendező, színész, akinek elképesztő ötletei voltak, és maga is meglehetősen eredeti fazon volt, ma lenne 80 éves. Megrendezte a saját temetését, ami után néhány héttel tényleg meghalt.
Ki nem állhatta a megszokottat, mindig kattogott az agya, hogy amúgy parádés fantáziájával mi újat, meglepőt, provokatívat tud kitalálni. Amikor megkaptam a meghívót a Műcsarnok előterében való felravatalozására, azt hittem, ez az új „agymenése”, amit naná, hogy meg is valósít. Felhívtam, hogy milyen jó brahi ez már megint. Rekedtesen jellegzetes hangján, de azért a tőle megszokott kaján kárörvendéssel, és mégis annyira határozottan, hogy el kellett hinnem, azt válaszolta, hogy ez most nem brahi, ez komoly. Májrákja van, aminek meglehetős pontossággal tudható előre a lefolyása, nincs neki sok hátra. Mindenki szeretné látni a saját temetését, hát ő most megcsinálja ezt, végignézi, majd visszarepül New Yorkba, ahol kényszerű emigrációját töltötte, és ott fogják ténylegesen eltemetni. Így is történt.
Mint többen a generációjából, ő is az Egyetemi Színpadon indult, ami némiképp megtűrt, fölöttébb ellenzéki helynek számított, de innen is kipaterolták, sikerült betiltott előadást csinálnia. Már nem volt hol dolgoznia, ezért lakásszínházat csinált. Ám ezt is megelégelték. Nem kellett, akkori szóval, disszidálnia, annyira nem kívánatossá vált, hogy útlevelet kapott, felszólították, hagyja el az országot. Európai állomások után végül New Yorkban telepedett le, ahol megalapította a Squat Színházat, ami nemzetközi hírű, kultikus hellyé vált. Megnyerték például a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál nagydíját, vagy a New York-i kritikusok az évad legjobb darabjának szavazták meg a Mr. Dead and Mrs Free című produkciójuk szövegét.
Egy ideig nem volt hajlandó magyarul beszélni, haragudott a kiűzetéséért, ami nagyon fájt is neki, azzal is felejteni akart, hogy nem használta az anyanyelvét. De a rendszerváltás után, az azóta ledózerolt Petőfi Csarnokban, már előadással is tiszteletét tette nálunk, igaz, ekkor még csak angolul. Az Ő, aki valamikor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt című produkciónak a főszereplője volt. A saját zsidó nagyanyját formálta meg, elnyűtt pongyolában, fenemód mulatságosan, de tragikus felhangokkal. Volt bátorsága a legócskább színészi eszközöket használni, mindig is hajlama volt a figyelemfelhívó harsányságra. Csoszogott, szörcsögött, szöszmötölt, böfögött, remegett keze-lába, nagyot hallott és nagyokat kiabált, csetlett-botlott, nyáladzott, felvonultatta mindazt a sablont, amit magára valamit is adó színész nem használ az öregkor ábrázolására. Halász azonban tobzódott ezekben az eszközökben, lepkegyűjteményszerűen újabb és újabb ripacsériával rukkolt elő, még a szemét is forgatta, a pongyoláját kényszeresen igazgatta, rájátszott a női szerepre, mutogatta a szőrös lábát. Ez annyira sok volt, hogy ami másnál borzalmas lett volna, nála erénnyé vált. Az ő karizmatikus személyisége megnemesítette ezeket a förmedvényes eszközöket. Aztán már magyarul is nagymamáskodott, az Új Színház repertoárjára vette a produkciót. A lényeg számára az volt, hogy átütőerejű legyen amit csinál, és ezt el is érte, ha ehhez rikító színekre volt szüksége, akkor ezeket alkalmazta.
Többször dolgozott a Katona József Színház Kamrájában, az ottani előadásokat, például a nagy műgonddal létrehozott Csehov produkciót, álmosítóan unalmasnak tartotta. Rendőrszínháznak nevezte, mert minden rendben van benne. Ezt nem kedvelte, neki a meghökkentő, a váratlan, a ribillió volt a terepe. Csinált például – már Amerikában is tette –, aznapi újságcikkekből színházat. Reggel olvasták a cikkeket, kiválasztottak közülük egyet-kettőt, ezekből sebtében előadást rögtönöztek, amit este már be is mutattak. Izgatta a kiszámíthatatlanság, foglalkoztatta bűntény, a gyilkosság, a horror. A Trafóban vámpírként riogatta a publikumot. A Merlin Színházban sorozatgyilkos fesztivált gründolt, temérdek művérrel, de valódi kriminalisztikai tárgyak bemutatásával is.
Utolsó performansza a Műcsarnokban való élve felravatalozása volt. Vajdai Vilmos, a jó barátjaként, és akivel több mindent hoztak létre együtt, kísérte csontsoványan, dermesztő haloványan a pódiumra. Megállt velünk szemben, elmondta, hogy az Ódry Színpadon próbált, ott lett rosszul, ezután vizsgálták ki, és közölték vele, hogy gyógyíthatatlan. Olyan nagyon nem rendültem meg, tette hozzá kissé flegmán, némi vállrándítással, majd Vajdai besegítette a koporsóba, amiben úgy fel volt polcolva a feje, hogy jól lásson. Barátai, kollégái, álltak a mikrofonhoz, és mondták a búcsúbeszédüket. Halász pedig főleg a mimikájával reagált. Elképesztő fapofa tudott lenni, de fölöttébb kifejező is volt a mimikája, ha úgy akarta. El-elkomorult, de nem ritkán nagyot röhögött. Élvezte a kolosszális „csínytevését”, hogy még a halálból is gúnyt űz, fittyet hány neki, akkor is, ha a saját elmúlásáról van szó. Tulajdonképpen, bár sokan sírtunk is, felemelő este volt, mert némiképp kigúnyoltuk a félelmetes kaszást, és így kissé megkönnyebbültünk, miközben nem egészen 63 évesen, mégiscsak elragadta tőlünk a magyar alternatív színház tán legnagyobb alakját.
Írta: Bóta Gábor
