Szív-meleg produkció, megrendítően belülről fakad, mélyről jövő, humorral átitatott vallomás a Hegedűs a háztetőn. A kisemberről, a kisebbségi létről, és arról, hogy errefelé a történelem rendszeresen belegyalogol az életünkbe.
Méltán álló vastapssal ünnepli a közönség a Csíki Játékszín Hegedűs a háztetőn produkcióját az előadás végén a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján. Látszólag pedig semmi különös nem történik, nincs az eredetitől lényegesen eltérő rendezői koncepció, nincsenek fantáziadús ötletek garmadája. De van nagyon átélt színészi játék, irigylésre méltó összmunka, és érezhető, hogy mindenkire hatással volt a darab, aki csak részt vett a produkció létrehozásában, bedobott apait-anyait. Vagyis kitetszik, hogy van egy nagyon is egyfelé húzó alkotóközösség melynek tagjai feltehetően kedvelik, sőt szeretik is egymást, úgy ahogyan a darabbeli Anatevka nevű meghitt falucska apraja-nagyja. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek torzsalkodások, veszekedések, kiabálások, egymásnak ugrások, de összességében élhető, szerethető a közeg, valóban otthont jelent.
Kányádi Szilárd a tejesember szerepében a megszokottnál sokkal fiatalabb. Nem Tevje „nagyapót” ad, ahogy ez gyakran előfordul. Meglett, de ereje teljében lévő férfi, akinek van öt gyermeke, ám még unokája nemigen lehetne, csöppet sem hajlott a háta, a gerince pedig még kevésbé. És nem is nagy formátumú hőst alakít, mint például a magyarországi ősbemutatón Bessenyei Ferenc tette az Operettszínházban, hanem valóban egy falu tejesemberét, aki éppen maga húzza a portékájával a kocsiját, mert a lovacskája lesántult. A családja megélhetéséért nap, mint nap gürcölő férfi, jó férj, az öt lányáért aggódó apa. Meg „konyhafilozófus”, aki az életről bölcselkedik olykor magában, vagy éppen mások előtt, és társalogni igyekszik Istennel, még kicsit alkudozni is próbál vele. Amikor a mindenhatóval diskurál, lejön a színpad elé. Lényegében velünk beszélget. A szemünkbe is néz, de fölfelé szintén tekintget. Meghányja-veti a dolgokat. Töpreng. Arcán egyszerre gyermeki naivitás és bölcsesség tükröződik. A temérdek élettapasztalat, gond, nyűglődés dacára, tisztaság, sőt általában derű árad belőle. Nem hálás sikerszámként énekli, hogy „Ha én gazdag lennék…” Érezteti, hogy valaki, akinek egész életében nélkülözés volt a sorsa, elábrándozik azon, mi lenne, ha neki is csurranna-cseppenne valami, ha rá is beköszöntene némi jólét. Rengeteg fájdalmat sűrít ebbe a dalba, de közben az is világos, hogy élni kell, küzdeni, ha a lovacskája egyik lábáról leesett a patkó, húzni a szekeret, amin a tejet, sajtot házakhoz viszi. Így valódi drámává válik ez a szám, nem pedig egy színész parádézásává, hogy hű, milyen jól elénekelte! Amúgy zsörtölődik, morgolódik, élcelődik, de amikor kell, helyén van a szíve, az esze, nem véletlenül örvend köztiszteletnek a faluban.
Bodor Johanna táncai kifejezőek, megmutatják a lakosok lelkületét. A kitörő örömöt, amikor akár átszakad a gát, és férfiak, nők együtt táncolnak, ami addig a hagyományaik szerint tilos volt. Nem csak buzgón ropják, hanem az arcuk is kivirul, ott van rajta a felszabadultság, akár még a mámor is, látszik, hogy az egész közösség örül. Vivőereje, svungja van ennek a táncnak, ahogy a többinek is, annak szintén, ami végletes elkeseredést, dühöt mutat. Fontos, hogy nem csupán a főszereplők húznak, hanem mindenki. A „népség-katonaság” ugyanúgy átél mindent, nincsenek semmibe révedő statiszta tekintetek, valamennyi szereplő maximálisan átéli ami történik, és ezért a közönség is egyre inkább belekerül a produkció vonzáskörébe.
A muzsikusok a színpad hátterében elhelyezkedve, ahogy az a zsidó zenében lenni szokott, többször a harsogó örömöt és a mély fájdalmat keverve, a színészekkel abszolút együtt élve, játszanak. Sajnos nem egyszer láttam szinte esztrád műsorként, túl könnyedén, a betét dalokat mindig megtapsoltatóan, a táncokat virtuóz mutatványként előadni Sheldon Harnick-Jerry Bock-Joseph Stein már klasszikusnak nevezhető musicaljét. Most erről szó sincs, ezúttal a közlendő a fontos. Lehet, hogy nincs mindenkinek kellően kimunkált hangja, az is lehet, hogy nem mindenki briliáns táncos, de ez szinte fel sem tűnik, mert olyan odaadó az összmunka, ami különben nagyon is egyéniségek tehetségéből tevődik össze, hogy a hibákat is „elsodorja” a produkció lendülete, az az akarás, játékkedv, lelkesültség, ami a deszkákról árad.
Márdirosz Ágnes Tevje feleségeként, Golde-ként eljátssza a mindennel és mindenkivel törődő, az életet a legnagyobb nehézségek árán is tovább vivő zsidó asszonyt. Tatár Zsuzsa, Tóth Jess, Balázs-Bécsi Alíz a már elavulónak tűnő hagyományok miatt lázadó gyermekeik, akiknek szerelem miatt nyílik ki a csipájuk, tágul a tudatuk. Nagy Gellért, Kozma Attila, Bilibók Attila a „csábítók.” Szabó Enikő az érdekből is hagyományőrző házasságközvetítő. Lőrinc András az a mészáros, aki még úgy hiszi, hogy a lány apjával kell megegyezni a házasságról, és, hogy a pénz szava a döntő. De hát aztán felborul minden, mert vannak akik pénzért, hatalomért, területért bármilyen gazságra képesek. A zsidóknak el kell hagyniuk az otthonaikat.
Carmencita Brojboiu díszlet-jelmeztervező meghitt házacskákat, hagyományőrző, gondosan vasalt ruhákat tervezett. Erwin Simsensohn rendezése áll a lábán, nagyon egyben van benne a társulat. Az 1964-ben a Broadway-n bemutatott musical pedig sajnos váltig aktuális. Milliók és milliók kénytelenek elhagyni az otthonaikat. Ezért is annyira szívbemarkoló ez az előadás.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Ráthonyi Sára
