Nem nézem meg A Föld fiát a 35. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, hiszen már láttam, gondolom. Aztán valahogy mégiscsak odavisz a lábam. Akkor már azt gondolom, éppen hogy azért nézem meg, mert már láttam, és nagyon tetszett.
Ritkán ülök be valamire kétszer, nem is nagyon van rá időm, nézni kell az újabb és újabb produkciókat, írni, rádióban beszélni kell róluk, el is határozom, hogy a kortárs svéd szerző, Gunilla Boethius A Föld fia című darabját, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadását, sem nézem meg újra. Láttam már pesti vendégjátékon, amúgy sem árt egy kis szusszanásnyi plusz idő fesztivál közben. De aztán az utolsó órában hezitálni kezdek, tán mégis jó lenne újra átélni az élményt. Szinte a szó szoros értelmében bevonz a produkció. Fáradtság ide, vagy oda, rá kell jönnöm, örülök, hogy ismét láthatom. Furcsa történet pedig. Skandinávosan rideg, eszembe jutnak róla Bergman idegtépő, embert próbáló, zseniális filmjei, de ez közben mégis egy szív-meleg história is. Nem csak szeretetért sóvárgással, hanem telis-tele szeretettel, szépséges, lírai szövegekkel, festői, szemet gyönyörködtető látvánnyal.
Fekete Anna díszlettervező egy nagy kockányi pódiumot metsz ki a térből, amit földszerű anyaggal borít be. Ide ágyazódik be majd Kalle, a címszereplő. De előttük még látjuk a szüleit, Anját és Björnt, akik kedvesen évődnek egymással. A férfi madárkedvelő, átszellemülten beszél a szerelmének róluk, csaknem olyan szeretettel, lelkesedéssel, mintha a gyermekeik lennének. Nagyon meghitt együttlét ez úgy, hogy ekkor még szinte egymáshoz sem érnek. Elmerülnek a másik tekintetében és a madarak látványában, akiknek halljuk az éteri csicsergését. Varázslatosak Majoros Róbert fényei, derengő hajnalt, sejtelmesen titokzatos szürkületet, félelmetes majdnem totál sötétet egyaránt tud velük megjeleníteni. Nem csak költői, hanem festői is az előadás. Egy hatalmas, jól világítható, áttetsző, szélgépekkel bármilyen alakzatra fújható, szabadon formálható nejlon, szinte maga a földkerekség, és érzelmi tartalmakkal tölthető meg. Tud engesztelően, simogatóan megnyugtató lassúsággal libbenni, és képes vad, viharos, fenyegető mozgásokra, megmutatva a természet pusztító erejét is. Nem rejtik el a díszletmunkásokat, nincsenek takarásban azok, akik mozgatják. Fekete nadrágban, cipőben kezükbe fogva a szélcsináló masinákat, az ugyancsak fekete pólójuk hátán azzal a felirattal, hogy „Én nem vagyok egy karakter”, áldozatkészen közreműködnek, úgy, hogy mégiscsak fölöttébb karakteresek. Az arcukon ott az ügybuzgalom, hogy szeretik amit csinálnak, ők a színház névtelen, de nélkülözhetetlen közkatonái.
Anja és Björn mindinkább belejönnek az ölelkezésbe, csókolózásba, hevessé, sőt vadul szeretetteljessé válnak a mozdulataik. Ennek eredményeként születik meg aztán Kalle, aki csak derékig látszik ki a földből, a lába a szó szoros értelmében földbe gyökeredzett. Igyekeznek kihúzni, de nem megy és nem megy, Mészáros Gábor érzékelteti, hogy fáj neki minden próbálkozás. Ő ide született, mintha egy fa lenne, ha úgy tetszik a természet megtestesülése. A tisztaságé, a romlatlanságé, a gyermeki őszinteségé, a társadalomkívüliségé. Egyedül áll a pusztaságban, mint Csontváry Magányos cédrusa bámulatos festményén.
A szülei, Fülöp Tímea és Kucsov Borisz megrendítő alakításában, tanakodnak, hogy mitévők legyenek. Ez nyilvánvaló szakítópróba, itt hagyják vagy vele tartanak, másoktól elszigetelve, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, valószínűsíthető nélkülözésben. Összenéznek, lelkierőt igyekeznek gyűjteni, iparkodnak a másikba kapaszkodni a gyermekükre is pillantgatva.
Nem a történet extremitása a fontos, hanem az az erőpróba, amit ki kell állniuk. Az a nem várt baj, amiben mindannyiunknak része lehet, és gyúrnunk kell rá, hogy akár a saját hajunknál fogva is ki kell rángatnunk magunkat a gödörből. A kapcsolatok szakítószilárdságáról is regél az előadás. Arról a dilemmáról, hogy mi az, amit még hajlandóak vagyunk megtenni a másikért, és mi az a pont amikor a szeretet már átcsap elhatárolódásba, gyűlöletbe? Amikor azt érezzük, eddig és ne tovább! Nem válhatunk áldozati bárányokká, mert ekkor már másoknak sem tudunk segíteni, csak értelmetlenül feláldozzuk magunkat. Először a férfi hagyja ott a családját, majd a nő, de adódnak visszatérési „rohamaik”, lelkiismeret-furdalási „dömpingjeik”, és újabb és újabb elbizonytalanodásaik, közeledéseik-távolodásaik. Ez az érzelmi „hullámvasút” drámája is, meg a feloldhatatlan dilemmáké, a sok tekintetben megválaszolhatatlan kérdéseké. Belép a képbe még Kurt, a pap, aki odaadóan tanítja Kallét, és ugyanennyire odaadóan elszereti Anját, Búbos Dávid megszemélyesítésében. A nagymama, akit végül elég érzéketlenül kaparnak el a földben, Verebes Andrea játékában, hol jégcsap hideg, máskor túlcsordul az érzelmektől. Pető Kata jelmezei azt is mutatják, ki mennyire közeledik, illetve távolodik a természettől, és így Kalle-től.
Hegymegi Máté rendezése megrendítő, és ugyanakkor felemelő, finom humorral és fájdalmas sóhajokkal teli, igencsak szép előadás.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Ráthonyi Sára
