Utóbbi időben játszott orvost, kertészt, munkanélkülit, susztert, tanárt, kellékest, detektívet, professzort, herceget. A Pál utcai fiúkban ő Janó, a Grund őre. A Vígszínház művésze Gados Béla, nem főszerepekben ragyog, mégis a világ egyik legboldogabb színésze. Minden nap játszik, a kollegái szeretik, imádja a színpadot és a „tűpontos” munkát. Számára nincs kis szerep, mert véleménye szerint néhány mondatban is kötelező emlékezetes alakítást nyújtani.
Nem zavarja, hogy az Egy szerelem három éjszakájában miért nem ön játssza Gáspár vagy Menyhért szerepét?
Nem. Imádom, ahogy Kern András játssza Gáspárt! Szerintem minden prioritás és nézőpont kérdése. Egy poros faluból, Monorról kerültem fel a hatvanas években Budapestre, tizennégy éves koromban. Volt egy kis családi gazdaságunk, szőlőnk a monori Strázsahegyen, ez rengeteg munkát adott nekünk. Főleg nagyanyámnak, akinek én voltam az egyetlen segítsége, mert apám Pestre járt dolgozni. Csak egyetlen családnak volt tévéje a környékünkön, ahova egy kis sámlival lehetett bekéredzkedni a különféle műsorokra, sportközvetítésekre. Mikor a Ki mit tud volt az esti adásban, egész nap úgy dolgoztam, mint egy angyal, mert anyámék azt mondták, ha az 50 vödör vizet kiviszem a kert végébe, és kilocsolom, akkor elmehetek a döntőt nézni. Ájultan, megilletődve néztem Kern Andrist is, aki alig volt idősebb nálam, és iszonyúan jól utánzott színészeket. Le voltam nyűgözve. És azóta is le vagyok, mert most, ötven évvel később itt ülök a Vígszínház büféjében és beszélgetek vele. Hihetetlen. A Bárka színház megszűnésekor sokféle forgatókönyv volt a fejemben – de hogy a Vígszínházban dolgozhatok, az messze túlszárnyalta az összeset. Hát ezért is vagyok boldog és elégedett.
Ott Monoron, a kissámlin döntötte el, hogy színész lesz?
Neeem! Semmit nem döntöttem el. Az egész egy véletlen műve volt, eleinte nem is akartam igazán. De egy biztos, amióta színész vagyok, azóta csapatjátékosnak tekintem magam – ez talán abból fakad, hogy amatőr színészként, pedagógus diplomával a zsebemben csöppentem bele ebbe a világba. Valahogy mindig fontosabb volt számomra az előadás sikere, mint a sajátom. Egy sikeres előadásban nagy öröm színpadra menni, akármekkora szerepet is játszik benne az ember. Vallom, hogy a színpadon mindenki fontos. Néhány mondatban, egy-két jelenetben megmutatni egy teljes jellemet, habitust, az nagy felelősség. Az elmúlt évek mindannyiunknak megpróbáltatásokat tartogattak, hiszen alig nevezték ki Rudolf Pétert, jött a Covid. De ekkor is bebizonyosodott ennek a színháznak a különleges helyzete. A közönség végig kitartott mellettünk és máig kitart, ami szinte felfoghatatlan számomra. Ekkora szeretetet érezni is felelősség! Ha valahol ennyire ott van a kitartás, a szeretet, a szív, azt bizony nehéz tönkretenni.
Az sem mindegy, hogy milyen emberek tartják életben ezt a kohéziót?
Ez is igaz, de van valami megmagyarázhatatlan összetevője is. Ennek a színháznak kell, hogy legyen lelke. Kilenc éve érzem ezt. Voltak, akik kirepültek, majd megerősödve visszajöttek. Például Medveczky Balázs, aki meg is találta a helyét. Kell, hogy legyen egyfajta szellemisége is ennek a színháznak, és akik tudnak ehhez a szellemiséghez kapcsolódni, – gondolok itt a színház minden egyes dolgozójára és a közönségére is – ők tovább erősítik a színház lelkét. Így tudtuk leküzdeni ezt a Covid-féle szörnyűséget. Előadásokat streameltünk, meséket olvastunk fel online felületen, próbáltuk nem elengedni a nézőink kezét. Én így vészeltem át ezt az időszakot – ez bennünket is megtartott, és a színház közönségét is. Ezt is csoda volt átélni. Jóval több mesét mondtam fel, mint amennyit kértek tőlem!
És most …?
Molnár Ferenc darabjában, az Üvegcipőben próbálok. Mohácsi János rendez minket, szeptember végén lesz a bemutatója. Nagyon jól esett a munka Valló Péter rendezővel is a Macska a forró bádogtetőn-ben. De a legfontosabb, hogy szeretek dolgozni, túl vagyok életem 150. szerepén. Jelenleg nyolc futó darabban játszom, ezek mindegyike a jövő évadban is műsoron lesz – ez is azt bizonyítja a számomra, hogy szükség van rám. Úgy érzem, a helyemen vagyok, és ez nagyon jó.
Mi az, ami örömet tud Önnek okozni?
Sokminden! A magánéletemben a lassan felnőtt gyerekeim örömei, sikerei, a lányom esküvője, de akár egy kávé a feleségemmel, egy jó baráti buli, alapvetően én minden apróságnak tudok örülni. A munkában? Jó darabban, felkészült rendezővel, jó kollégákkal dolgozni – és ez itt gyakran megadatik nekem. Vagy például hogy most, az Üvegcipőben Waskovics Andi Irma szerepében szárnyal a próbákon. Egyszerűen öröm nézni! Önfeledten tudok örülni más sikerének.
Mennyire fontos az, hogy kivel áll egy színpadon?
Nagyon fontos. Nagyon szeretem a „tűpontos” színészetet. Bárkás korszakomban Mucsi Zoltán „Kapa” által került fókuszba a precíz, salllangmentes játék. Öröm olyan színészekkel dolgozni, akik így gondolkodnak. Ha lehetne a Vígszínház előtti életemből egy ilyen „Gados Béla kedvencei” – kört alkotni, hát például Mucsi Zoltán, Kardos Robi, Ilyés Robi, Schlanger András, Scherer Péter, Gazsó Gyuri mindenképpen benne lennének. A múltamnak, a nyíregyházi és a Bárkában eltöltött éveknek meghatározó emberei voltak. Szeretem az igaz, manírtalan játékot, hiszen a színpadon minden kimondott mondatnak pontos célja, iránya kell, hogy legyen. Szeretnénk mindig így játszani, de sajnos ez nem mindig sikerül. Vannak elcsúszott mondatok. És ha becsúszik egy-egy ilyen, annál kevésbé lesz konkrét és igaz a jelenet. Mert attól lesz igaz, hogy „tűpontos”. Páger Antalnak egy kósza mondata nem volt soha! Mindent ki kell dolgozni, a legkisebb szerep legrövidebb mondatát is. Igen, ez örömet okoz. A Macska a forró bádogtetőben egy orvost játszom, akinek egyetlen fontos jelenete van, de ő mondja ki, hogy rákos beteg a főszereplő. Az utolsó mondatom pedig a darab szempontjából is nagyon fontos és nem mindegy, hogy hogyan hangzik el. A közönség reakciójából tökéletesen le tudom mérni, hogy az a mondat rendben volt-e. Meg kell tudni találni az örömet és a feladatot a kis dolgokban is. És egyébként is, ebben a színházban igazán nem szégyen kisebb szerepeket játszani!
Jó lenne, ha ezt a hozzáállást néhány fiatal is megtanulná!
Amikor látom a fiatalokat, hogy elégedetlenkednek, akkor mindig azt tanácsolom nekik, hogy legyenek türelmesek. Meg kell tudni becsülni azt, amilyük van és bízniuk kell önmagukban. Amikor pedig azt látom, hogy elbizonytalanodnak, kicsit elcsúsznak, igyekszem biztatni őket, persze nem mindenki hallgat rám, talán mert ők már nagyon mások, mint mi voltunk. Tudatosabban foglalkoznak önmagukkal, mint annak idején mi. Többfajta lehetőségük is van, de ezek között könnyen elveszhetnek, szétforgácsolódhatnak, így nehezebb egyvalamire koncentrálni.
Minden színháznak van jövője?
Sajnos ez egyre inkább gazdasági kérdés. A színházra, vagyis arra, hogy az ember „élőben” nézhet történeteket, emberi sorsokat, arra mindig lesz igény. A fiatalokat pedig meg kell és meg is lehet fogni egy Padlással, A Pál utcai fiúkkal, mert ha zokogva éneklik velünk a dalokat, akkor ott történt valami! Ez mutat egy irányt, és ez szippantja be az embereket. Ezek az előadások termelik ki a nézői utánpótlást. Ezért dolgozunk, ez a munkánk értelme és gyümölcse.
Írta: Tarnócai Éva
