Eszenyi Enikő színpadra való visszatérésének premierjén nincs hatásos, fogadótapssal kísért, primadonnás bejövetel. Nem ünnepelteti magát kapásból, hogy íme újra itt van, változatlanul bombaformában van. De az előadás végére persze eléri, hogy álló vastapsban, és üdvrivalgások áradatában legyen része.
Nagy színésznőt játszik a nagy színésznő a Játékszínben, a Csodálatos vagy, Júlia! című darabban, ami Somerset Maugham 1937-ben megjelent Színház című regényéből készült. Az esemény azért különleges, mert ezzel a premierrel tért vissza a színpadra, miután kényszerűen lemondott a Vígszínház igazgatói posztjáról. Sokan sok mindennel, közel sem csekélységekkel vádolták, a társulat döntő többsége is hangot adott annak, hogy nem őt kívánja látni a direktori székben. Eszenyi érdemben meg sem nyikkant, azt képviselte, hogy nincs itt semmi látni- és hallani való. Bocsánatot így aztán pláne nem kért, ahogy ezt Marton László egykori évtizedekig igazgató, majd főrendező megtette, akit amúgy ő távolított el a színházból. A Fővárosi Önkormányzat vizsgálatot indított, majd nem érezte kötelességének, hogy a részletes eredményét az orrunkra kösse. Állítások tömkelege maradt totálisan reflektálatlanul. Eszenyi amióta a Vígből el kellett jönnie, rendezett már Csengeren, Kecskeméten, Szolnokon és külhonban is, de színpadra most lépett először. Illetve februárban már eljutott a fotós főpróbáig, de valószínűleg a felfokozott várakozástól, a bizonyítási kényszertől, rosszul lépett, elesett, az egyik csuklóját eltörte, emiatt kellett májusra halasztani a premiert.
Jókora vörös szőnyeg vezetett az utcáról a színházba, hogy már a bejáratnál érezzük annak a súlyát, nem akármilyen eseményre jöttünk. És persze már az utcán, az előtérben jó néhányan akár felfokozott izgalommal vitatkoznak Eszenyiről. Hogy például szabad-e játszania, vagy sem? Vagy először tisztázni kellene mindent, netán bocsánatot kérni. Ez valóban dilemma lehet, de azért „vérszagra gyűl az éji vad”, zsúfolt, pótszékes ház van, és nyilvánvalóan az lesz még hosszú ideig, mert Eszenyi jelentős művész, és gondja is volt rá, hogy mindig az érdeklődés középpontjában legyen, ezért akár celeb közeli feladatokat is elvállalt.
A bejövetelkor most megtartóztatja magát, pedig könnyedén, csípőből meg tudná csinálni, hogy rögtön amikor meglátjuk, azon nyomban kitörjön a tapsvihar, hiszen rafinált színészi eszközök tárházával rendelkezik. De ezúttal kezdetben szerény, ami persze szintén lehet rafinéria is. Az előadás legelején sötét lesz, és mire megint felgyulladnak a fények, ott guggol az összezárt függöny előtt. Végig néz rajtunk, tán erőt is merít belőlünk. Eszembe jut az a pillanat, amikor Latinovits Zoltán, a nagy szerelme hirtelen halála után Ruttkai Éva először jött ki a publikum elé a Parancsolj velem, tündérkirálynő! című estjén, a Korona Cukrászda pódiumára. Ő is bátortalanul, segítségkérően, végig nézett rajtunk, majd azt rebegte, hogy „Most már kevésbé félek.” Ilyet Eszenyi valószínűleg nemigen mondana, ő szeret határozottnak, akár keménynek is mutatkozni, de feltehetően ő is félt. Ennyi idő után újra színpadon lenni, óriási várakozásnak megfelelni, pokoli nagy teher lehet.
A Németh Ákos által a Játékszín deszkáira alkalmazott történet szerint az ünnepelt, öregedő színésznő, akinek a férje a direktor, belehabarodik a fiatal könyvelőjükbe, aztán majd kihabarodik belőle, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Tulajdonképpen dióhéjban ennyi, ami így meglehetősen banális. De Maugham jó író volt, temérdek erőteljes, elmés, epés mondattal, így a háromszög történet regél a színház természetrajzáról, sztárságról, a házasságról és annak válságáról, az időskor elérésekor kitörő pánikról, munkáról, magánéletről, miegyébről, még a művészet mibenlétéről is.
A Játékszínben, Szikora János rendezésében, mintha kezdetben csak a banális históriát játszanák, azt se túl vibrálóan. Komótosan, némiképp unalmasan csörgedezik a cselekmény, megtudjuk, hogy ki kicsoda, mit akar, amit amúgy sem túl bonyolult tudni. Nincs kapásból vibrálás, poénok özöne, felvillanyozottság, ami, ha Pásztor Erzsi játszaná a házaspár mindenesét, rögvest lenne, bizonyság rá a Fergeteges találkozás előadása a Turay Ida Színházban, aminek szinte valamennyi pillanatában meglepő energikussággal brillírozik. Tán azért is szállt ki a produkcióból, amikor kiderült, hogy elhalasztják a premiert, mert két dudás nem fért meg egy csárdában. De Eszenyi nem ezt az utat választja, amit persze ugyancsak meg tudna csinálni. Azt az utat sem, amit egykor szintén a Játékszínben, ugyanebben a darabban Almási Éva járt, hogy eljátszott egy úgy istenigazában nagy színésznőt, aki abszolút válságba került magánéletileg, emberileg, szakmailag, és meglehetősen mélyről tornázta vissza magát a számára elfogadható létezésbe.
Eszenyi az első részben inkább egy tűzbe jövő bakfist alakít, ugrabugrál, csaknem röpköd, epekedik, csábosan mutogatja váltig formás lábait, ugyanúgy rajong ahogy a fiatalember rajong érte, és ugródeszkának is tekinti, de ezt ekkor mintha észre sem venné, miközben leuralja a derék, feltörekvő könyvelőt, mint ahogy bárkit igyekszik totálisan leuralni. Lelkes Botond könyvelője nem a szokásos snájdig szépfiú. Pluszkilók is vannak rajta. De eljátssza, hogy fölöttébb imponál neki ez a körbeajnározott, Zoób Kati szemrevaló toalettjeiben pompázó, agyoncsodált színésznő. Ő is csodálja egy ideig, míg túlzottan ki nem mutatja veszélyes ragadozó voltát. Julia Lambertnek, a nagy nőnek pedig valószínűleg kell a „friss hús”, kell a hódítás sikere, hogy több évtizednyi korkülönbséggel is magába szédítsen egy ifjút, és kell, hogy borsot törhessen a férje orra alá.
Hirtling István olyan alapjában véve magabiztos férfit játszik, aki fel sem vesz egy kis megcsalást. Fess, magabiztos, jól öltözött, jól fésült, sikeres. A Mosolygó Sára által megszemélyesített önjelölt színésznőcskével vesz egy kis revansot. Aztán csak meginog ő is, de ez meglehetősen rövid ideig tart. Feszült pengeváltásai, kifejező szempárbajai vannak a nejével. Egyikük sem akar engedni a 48-ból, de végül, bár nem mondják ezt ki, hallgatólagosan mindketten, kompromisszumosan engednek. Varga Mária mindenese drukkol is nekik, de szúrós elmésségeket szarkasztikus éllel oda is mondogat, és egy alkalommal még afféle vitustáncot is jár, amiért nyiltszíni tapsot zsebel be. Baronits Gábor a házaspár fiaként furcsálkodva téblábol közöttük. Szőlőskei Tímea színházi vállalkozóként iparkodik elrendezni a dolgokat.Néhány táncos növendék, Bóbis László koreográfiája szerint, olykor feltűnik, és hamar letűnik.
A második rész klasszisokkal jobb mint az első. Kovács Yvette Alida a célnak megfelelő, de nem fényűző díszletében, Eszenyi ekkor már széles érzelmi és technikai amplitúdón játszik. Szórakoztat, és olykor már-már megrendít. Azt érzem, mégiscsak jó, hogy újra játszik, ez a dolga, miközben az erkölcsi, etikai dilemmák nem párologtak el a levegőben. Kétszer énekli el Bleyer Pál-Darvas Szilárd Színésznő vagyok című kupléját, másodszorra már mélyről jövően, megrázóan, a saját hitvallásaként. Ahogy előadja, abban fájdalom van, bizakodás, elszántság arra, hogy ezt a pályát, ha törik, ha szakad, folytassa. Ekkor egyértelműen érződik, hogy nagy színész.
Naná, hogy kitör az álló vastaps, az ováció. Többen mondják, hogy tulajdonképpen magát is játszotta, de ekkor már nyilvánvalóan Eszenyi Enikő, aki ismét fürdik a fényben, az ünneplésben, ami letagadhatatlanul lételeme.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Juhász G. Tamás
