Ma lenne 75 éves Andorai Péter. Hatodszorra vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, a felvételiztetők nem túl nagy dicsőségére. Számba kellene venni hányan vannak azok a Kossuth-díjas színészek akikben egykor nem látták meg a lehetőséget. Mondhatni, hogy ők bukott felvételiztetők. Eloroztak Andorai pályájából 6 évet.
Igazságkereső, gyakran önpusztító, könnyen sebezhető, begubózó és végtelenül kitárulkozó, nagy művész volt, aki már főiskolás vizsgaelőadáson meglepően érett színésznek mutatkozott Karl Wittlinger Ismeri a tejutat? című kétszereplős darabjában. Igaz, hogy a színművészetit csak 28 esztendősként sikerült elvégeznie. A két szereplős darabban Gáti Oszkár volt a partnere. Az abszurdba hajló történet őrültek házában játszódik. Gáti volt az orvos, Andorai a beteg. De az előadás arról szólt, hogy a szerepek összemosódhatnak. Andorai nagy fantáziájú, okos beteget játszott, aki akár a világmindenségben is képes gondolkozni, teremtően álmodni, és ez az álom egybeolvad a valósággal. Ritkaság, hogy valakiről már egy vizsgaelőadáson sejthető, hogy benne rejlik a nagy színész lehetősége. Miközben ez a szerepe szerinti labilis alkat, ami közel állt a személyiségéhez, erőteljes kockázatokat is rejt magában, előrevetíti, hogy nem lesz egyenes ívű a pálya. Nem is lett az. Nemcsak sok filmben, hanem feltűnően sok színházban is játszott. Szeretett „kalandozni”, ritkán volt hosszabb ideig maradása egy-egy teátrumban. Alapvetően introvertált alkat volt. Nem volt a színészbüfék anekdotázó, jópofizó, központi alakja. Akár egyedül is elüldögélt egy asztalnál, alkohol általában azért kellett hozzá, aminek egy ideig rabja volt.
Harmadéves volt, amikor Grunwalsky Ferenc már filmfőszerepet adott neki a Vörös rekviemben. Friss diplomával a Nemzeti Színházhoz került, de csak négy hónapig bírta ott, nem akart szerepekért sorban állni. Marton Endre igazgató azt mondta neki, hogy várjon türelemmel, mások is kivárták a sorukat. Erre azt válaszolta, 28 éves volt, mire elvégezhette a főiskolát, nincs ideje várni. Kiadták a munkakönyvét. Másnap már Kecskeméten próbált, ahol korábban segédszínészként is jól érezte magát. Az ottani legendás direktornak, Radó Vilmosnak, jó szeme volt a tehetségekre, sokaknak adott akár az életük végéig kitartó kezdő lökést. A Nemzeti megmerevedett hierarchiájával ellentétben szabad légkörűnek érezte a kecskeméti teátrumot. Ennyi kihagyott év után oroszlánéhséggel dolgozott, rögtön jelentős feladatokat kapott. Ruszt Józseffel, a markánsan társulatteremtő képességű rendezővel, megértették egymást. Ruszt hívta a Várszínházba, amikor Budapestre szerződött. Nem csak ott játszott főszerepeket, hanem Szabó István filmjeiben is, így a szépségesen fájdalmas Bizalomban. Eltitkolták előle, hogy a film New York-i vetítésére őt is meghívták. Aztán azt hazudták, hogy nem tudnak vízumot szerezni. Ő két óra alatt elintézte. Bedühödött, itt hagyott csapot-papot, szerepeket, utószinkronokat, és tíz hónapig Amerikában maradt. Ha valami nem tetszett neki, később is gyorsan határozott, és odébbállt. Ezért fordult meg tán abnormálisan is sok színházban.
Amerikából hazatérve a Magyar Filmgyártó Vállalat együtteséhez menekült. Szükség volt szabálytalan, de igen egyéni arcára, végletes indulataira, melyek gyakran költői, ábrándos tekintettel, meditatív lélekkel párosultak. Az a típus volt, aki két végén égeti a gyertyát. Lepukkant, megfáradt, hitehagyott ember ábrázolására is ideális. Emblematikus filmje, Enyedi Ildikó alkotása, a Simon mágus, hiszen vásznon és színpadon szintúgy képes volt varázslatra.
Betegség, lelki bánat egyaránt megkínozta. És nyilván az is fárasztó volt, hogy nyughatatlan emberként hol az ország egyik csücskében, hol a másikban játszott, új és új közegekbe kellett beilleszkednie. Soha nem volt könnyed társasági ember. Inkább a keleti filozófiákhoz, a szemlélődéshez vonzódott. A József Attila Színházban már inkább csak epizodistaként láthattuk. Az Aranycsapat című darabban például olyan mozgóárus volt, aki rendszeresen visszaréved a régi szép időkre. A Kaviárban Weingruber vendéglősként komédiázott. Kis könnyedségekben is fajsúlyosnak mutatkozott.
A Sose halunk meg előadásában ötvenes évekbeli, kiöregedett, elhízott focistát alakított, aki presszóban iddogált. És lassan nekidurálta magát, hogy rágyújtson a Legyen, legyen úgy… kezdetű dalra. Ülve ringatózott a széken, visszarévedt a múltba, közben szebb, boldogabb jövőt álmodott, a szabadság himnuszává kerekítette ezt a dalt. Csaknem leállt az előadás, pisszenéstelenül köré gyűlt a presszó addig hangoskodó népe, mert Andorai pár perces jelenetébe belesűrített egy életet, a figuráét, a magáét, meg még az ország hervasztó hangulatát is belejátszotta. A reménytelenség világában, megviselten, megfáradtan is segített szépet álmodni. Már Kossuth-díjas volt, amikor a meghalt Bitskey Tibor helyett a Nemzet Színészévé választották. Ekkor már jobbára visszavonultan élt. Eléggé eltűnt a szemünk elől. Egykori önpusztító életmódjával megjárta, és alakításaiban meg is mutatta nekünk a poklot. Ez roncsolta a testét, szuperérzékeny lelkét. Nem mindenben futotta ki a formáját. Nagy művész volt, akinek egyenetlen, de igen jelentős volt a pályája.
Írta: Bóta Gábor
