A kutyasétáltatás közben a fiatal színésszel készült interjút Timon, az örökbefogadott kiskutyája színesítette, akár a Tüskevár sztoriját Matula bácsi Csikasza. Nem véletlen a párhuzam, hiszen Gergely alakítja Tutajos szerepét a Pesti Magyar Színházban.
Sokat tettél azért, hogy a Fekete István által megálmodott mondanivaló élvezhető legyen a mai fiatalok számára is. A Tüskevár főszerepére hogy történt a kiválasztásod?
Egy szép napsütéses délutánon ültem kinn a színház művészbejárójánál a padon és Gémes Antos rendező odaült mellém: Eszenszky, tudsz énekelni? Annyit mondtam: „Hááát…”, ő annyit: „Nem baj, mert ez a Tutajos és ez a szerep nagyon rád illik.” Két-három hónapig még nem volt hivatalos a hír, aztán egyszer csak kijött a színlap, és akkor vált számomra is bizonyossá, hogy én leszek Tutajos. Nagyon örültem, hisz állandóan arra vágyik a színészember, hogy egy kicsit nagyobbat, valami szépet, valami jót eljátszhasson, de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez egy zenés előadás főszerepe lesz.
Miért nem?
Mert nem a legnagyobb erősségem az éneklés, vagy a tánc. Mindig is a prózai színházat szerettem jobban, mert abban nagyobb kvalitásom van. Azzal a tánc és énektudással rendelkezem, amit az évek alatt meg tudtam tanulni, – folyamatosan fejlesztem persze, – de ez nem egy profi szint.
Nálad hogyan alakult ki a színházi létezés felé fordulás igénye?
A versek szeretetével kezdődött minden. Általános iskola felső tagozatában volt egy magyar tanárom, aki osztotta a rajongásom. Ekkor kezdtem el verseket tanulni. Így kezdett el érdekelni az irodalom, majd mikor ki kellett választani, hogy hova jelentkezzek, a Dózsa György Gimnázium drámatagozatát választottam. Ott döntöttem el, hogy a színészettel szeretnék foglalkozni. Kissé pátoszos a felfogásom ezen téren. Az amikor az ember szócsőként átadhat valamit nézők százainak, vagy akár csak tíz embernek, gondolkodásra ösztönözheti azokat, akik megtisztelik figyelmükkel, csodálatos érzés.
Volt valamilyen emocionáls élményed a Tüskevár című regénnyel, vagy filmmel kapcsolatban?
A regényt gyerekkoromban olvastam, filmélményem viszont nem volt. A regény üzenete nagyon tetszett, és amikor kiderült, hogy színre visszük, újra olvastam. A mai felgyorsult világunkban igen lassú, darabosabb nyelvezetű mű, de aprólékos, szemléletes tájleírásaival, Fekete István utánozhatatlan humorával, a varjak beszélgetéseivel, van egy megfoghatatlan varázsa. Egy fiú számára az apa, vagy a nagyapa figura megtalálásával, a férfivá válás folyamata szinte észrevétlenül elindul, miközben egy csomó mindent megtanul az életről.
.jpg)
Volt olyan jelenet, hangulati elem, amit sok más mellett ugyan, de mégis a legjobban vártál, élveztél?
Inkább a színészekkel való együtt játszás élménye volt az, amit nagyon vártam. A legizgalmasabb pillanat az volt, mikor megláttam a színlapot! Fillár István és Rancsó Dezső, játszották Matulát. Hatalmas színészek. Már négy éve a Pesti Magyar Színházban dolgozom, több előadásban láttam őket és néhány jelenetben én is ott voltam, ha nem is közvetlenül velük, mellettük. Ettől izgultam a legjobban. Borzasztó jó volt velük dolgozni, segítőkészek voltak, sokat bátorítottak, tanácsokat adtak. Mikor szünetben odajöttek, és azt mondták, hogy ha itt és itt ezt csinálnánk, és próbáljuk ki, mert lehet, hogy az jobban állna, nagyon hálás voltam. Szóval én ezt a velük való közös munkát vártam a legjobban.
Voltak kétségeim, hogy miként varázsoljátok elénk a Tüskevár illatát, neszeit, hangulatát, hogy fognak csiripelni a madarak, hogy eveztek és hogyan fogtok halakat. Nekem átjött, de azt nem gondoltam volna, hogy a mellettem ülő tizenkét éves forma kisfiú az előadás után azt mondja az anyukájának, hogy mégis szeretne elmenni nyáron a horgász táborba.
Ez őszintén feldobta a napom!
Most volt a premierje egy új színházi nevelési előadásnak, a Kő, papír, ollónak a Pesti Magyar Színházban, amely gimnazistákat foglalkoztató témát feszeget. Mint egyik főszereplő, hogy éled meg a félelmektől terhes, döntés előtt álló gyerekek helyzetét?
Ezt az előadást egyébként már általános iskola hetedik osztályától játszuk egészen a végzősökig. Ez egy olyan előadás, amelyben kérdéseket, gondolatokat vetünk fel, majd ahelyett hogy haza küldenénk őket, egy foglalkozás keretén belül együtt agyalunk és játszunk tovább a felvetett kérdéseken. A téma a pályaválasztás, a „hogyan tovább?”, a nagy döntés, hogy mi legyen belőlem, hol tanuljak tovább, ezzel a stresszel egyedül vagyok-e, vagy vannak így mások is? Ez a történet három tizenkettedikes, pályaválasztás előtt álló fiatalról szól. Két fiúról és egy lányról, akik között még egy szerelmi háromszög is kialakul. Így hatványozottan is izgalmas a sztori.
.jpg)
Nézőként szereted az ilyen bevonós, beszélgetős előadásokat?
Szeretem, nagyon is, de akkor inkább megfigyelő státuszba helyezkedem. Olyankor kíváncsian figyelem a többieket, viszont színészként csinálni sokkal izgalmasabb.
Benned változtatott valamit a Tüskevár, vagy a Kő, papír, olló?
Azt gondolom minden szerep eljátszásánál van valami, amit tanulhat az ember, akár a szerep kapcsán, akár a partnereitől, akár a rendezőtől, vagy akár saját magától. Például a Tüskevárnál meg kellett tanulnom, hogyan működik egy horgászbot, és fogalmam sem volt róla, vagy hogyan kell helyesen evezni. Ezek a gyakorlati dolgok mind hozzátesznek ahhoz az emberhez, aki ezt eljátssza. A Kő, papír, olló esetében Keresztény Tamás, a darab rendezője sokszor elmondta nekünk, hogy ne felejtsük el, ezek a tizennyolc éves fiatalok, akiket játszunk, nagyon szeretnek élni. A szerep által újra rádöbbentem, mennyire király dolog is élni! Ez az érzés fiatalokban benne van, viszont a felnőttek ezt néha elfelejtik.
Nálad miben nyilvánult meg az élet szeretete?
Gimnazistaként, amikor a barátokkal kiültünk a térre, vagy a Gellérthegyre hajnalokig dumáltunk az élet nagy dolgairól. Sajnos ez ma már egyre ritkábban fordul elő. Munkahely és kutya mellett napfelkeltéig beszélgetni igen fárasztó. Azért jó, ha az embernek időnként eszébe jut, hogy ez milyen jó dolog is volt! És visszahozni időnként, kell is! Ha nem is a Gellérthegyen, de egy padon, vagy egy asztalnál mindenképp.
Melyik az az út, amelyen szívesen találkoznál és mesélnél nekem úgy öt év múlva?
Igazából reménykedem, hogy valahogy ugyanitt. Nem feltétlenül vannak olyan vágyaim, hogy melyik színház a menő, vagy mekkora színpadtól ájul el a színész. Én hiszek a színész feladatában, hogy közvetítsen. Szerintem most jó úton haladok, jó projektekben veszek részt, szép és elgondolkodtató dolgokról beszélhetek a színpadon. Szerintem ez egy szép út. Akkor lennék a legboldogabb, ha öt év múlva is ezen az úton lehetnék.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Juhász Éva
