Tébolyító életveszély és lírai szépség, humor és feszült drámaiság egyaránt jelen van a Szenzáció! című nemzetközi produkcióban, ami a legnagyobb hazai vándorcirkusz, a Magyar Nemzeti Cirkusz 29. évadának új műsora.
Gyönyörűséges paripák vágtáznak teljes erőből a porondon. Száguldva róják az újabb és újabb köröket. Rajtuk ifj. Richter József és csapata csinál ámulatba ejtő kunsztokat. Lóról lóra szaltó, vagy ketten állnak egy harmadik vállán, no jó, az egyik azért gyerek, és nyargal velük a ló, szélsebesen ugrálnak föl-le a pompás ménekre, szinte káprázik belé a szem. És közben hangulatfokozóként még szilaj táncot is ropnak, kurjongatnak, parádés hangulatot csinálnak. Ez tulajdonképpen az egyik szám a három közül, amiért ifj. Richter csapata a világ legfontosabb cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban, 2018-ban aranyat érdemelt. Van persze veszélye egy régi attrakció felmelegítésének, előfordulhat, hogy csalódást okoz, mert az artisták már nem tudják akkora hévvel, kifogástalan kondícióban csinálni mint egykor. De ez olyan mint a jó aszúbor, beérett. Sokadszorra látom, és most is kiadja a „bukéját”. Életöröm, virtus, szenvedély van benne, és az öröm átragad a nézőkre, akiknek jelentős része felpattan a székéből, és állva ünnepli a változatlanul rendkívüli teljesítményt, ami akár cirkuszi remekműnek is nevezhető.
A másik magyar szám, ami egyébként az egyetlen magyar légtornász mutatvány, a Flying Weiss még nem az, de lehet. Négy tehetséges fiatal szeli a levegőt. Láttam őket korábban is, akkor még kissé bizonytalanok voltak az érkezések, és nem jött össze a hármas szaltó. Jókora a fejlődés. Magabiztosan, de lelkesülten megy minden. Szép ívűek az ugrások. Pontosak az elkapások. Jókedv árad a művészekből, egymásba vetett bizalom, és annak a hite, hogy ezzel a produktummal bejárhatják a világot. Friss, üde amit csinálnak.
A Monte-Carlói Külön-díjas bohócért, komikusért, Alfonse Coconutért viszont nem vagyok oda. Kissé görcsösen igyekszik a közönséget bevonni interaktív mókáiba. Többször előfordul, hogy ezeken ő nevet, mi jóval kevésbé. A tavalyi programban Stevie, az olasz bohóc, ezt laza természetességgel csinálta úgy, hogy dőltünk a nevetéstől. Igaz, ő már egy ideje Magyarországon lépett fel. Coconut is valószínűleg sokkal jobb lesz, csak még szoknia kell a közeget, hiszen minden ország nézői kicsit mások. De egy elsőrangú teljesítménnyel, amihez nem szükséges interaktivitás, ő is megajándékoz bennünket. Ez olyan kézenállás, aminek van hagyományos része, amikor tényleg kézen áll, és a teste közben ide-oda hajlik. De vékony köteleket is erősítenek a végtagjaihoz, ezeken felhúzzák, és kézenálló pózban mintha elszakadna a földtől, fittyet hányna a gravitációra, lebegne a levegőben, és elmélázna ott. Ez költői, éteri, a szó szoros és átvitt értelmében felemelő.
Aki viszont vérbeli komikusnak bizonyul, az Mr. Jumping. Az első részben már egy helyes, és szintén komikus elemeket is tartalmazó macskaidomítással jeleskedik, de Mr. Jumpingként egyszerűen ellenállhatatlan. A fapofát és a roppant kifejező gumiarcot váltogatja. Gumiasztalon ugrál pajkos élvezettel, mint rosszcsont kölyök a díványon. Egy fémlétrán caplat fel, hogy magasabbról is leugorjon. De a létrán arccal előre le is csusszan. A kezében marad a létra korlátjának darabja. Csetlik-botlik. Eljátssza a totális kétbalkezest, akin röhögni kell egyfolytában, miközben veszettül ügyes. Megmutatja a kisembert, aki igencsak szerethető módon nagyra tör, de sok mindenbe beletörik a bicskája. Humánum, vitalitás, és szelíd megbocsájtás árad abból amit csinál. Tükröt tart nekünk, érezteti, hogy mindannyian ilyen setesuták vagyunk, csak magunkon kevésbé hahotázunk.
Lehet nevetni Mihail Ermakov kutyasuliján is, ami a tavalyi Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon bronzérmet érdemelt. Méltán. A padba ültetett, és felelni felhívott, egészen különböző fajtájú, méretű kutyusok az embereket jellemzik, van köztük lusta és stréber, elkéső és bátortalan, felelni mindig kész és pad alá bújva sunyító. Megoldanak számtanpéldákat, megfelelő mennyiségű vakkantással jelezve az eredményt, megmutatnak földgömbön földrészeket a mancsukkal, vagy éppen tornaórán ugrálnak a tanítóbácsival együtt, aki még dalra is fakad. Játékos, vidám jelenet ez, az ember és az állat harmonikus együttműködésének mintapéldája. Egy másik mutatványban Ermakov focilabda méretű lasztikkal zsonglőrködik, kölykös bájjal, bámulatos egyensúlyérzékkel.
A zárószámban brazil motorosok száguldoznak az úgynevezett halálgömbben, és hozzák többekre a frászt. Ez tényleg életveszély! Először ketten vágtáznak a hatalmas gömb belsejében, aztán fokozva a hatást, hárman, majd négyen, az ötödik artista a premier napján gyengélkedett, nem lépett fel. Ha csak egy kicsit is elszámítják magukat, egymásnak ütközhetnek és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nem véletlen a halálgömb elnevezés, ami még ketté is nyílik, úgy, hogy száguldanak az alsó és a felső részben is a motorok. Közkívánatra került vissza ez a lélegzetelállító attrakció a műsorba. Volt már olyan is, hogy a sátron kívül felgyorsulva, trambulinról elrugaszkodva, a fejünk felett repülve érkeztek meg a motorosok a porondra.
A cirkusz eredetéhez hozzátartozik a vérfagyasztás. Ez a műfaj mindig játszott az életveszéllyel, ha úgy tetszik, fityiszt mutatott a halálnak, de emiatt bizony előfordultak halálos balesetek is. Különös feszültséget jelent ez a publikum számára, az artista részéről pedig hatalmas elhivatottságot, hogy akár az élete a tét. Ha sikerül egy ilyen mutatvány, és szerencsére azért ez a jellemző, megkönnyebbül az addig lélegzet visszafojtva figyelő közönség, és hatalmas az ováció, mint ezúttal is, amivel már az egész műsort is ünneplik a nézők. Fontos, hogy minden művészhez empatikusan hozzásimulni képes élő zenekar van, a jól bevált Várszegi János intenzív, szakavatott vezetésével. A cirkusz alapítója, a Kossuth-díjas id. Richter József a porondon időnként segédkezik abban amiben kell, például irányítja a lovakat. Réz Tamás konferansz szövegei is hajszálpontosan illeszkednek a mutatványokhoz. Kiváló a műszaki gárda is, összeszokott csapata és garantáltan magas színvonala van a Magyar Nemzeti Cirkusznak.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Piltner Tamás
