Az Amikor Isten hasba rúg meglehetősen erőteljes cím, és remekül illik a kiváló szabadkai rendezőhöz, Urbán Andráshoz, akiről mondhatni, hogy átvitt értelemben, meglehetősen szereti hasba rúgni a nézőket.
Rendszerint provokál, felráz, drasztikus, hangos, akár trágár, lórúgásszerű előadásokat hoz létre. Ki akar rángatni bennünket a komfortzónánkból. Nem hagy minket tespedni a székünkben. Nem szépeleg, bár abszolút tud szépséget létrehozni, hanem a színészekkel pofánkba kiabáltatja a rögvalót, és rendszerint alaposan megmozgatja őket, ahogy a közönség agysejtjeit is. Lehet persze utálni, én se mindig kedvelem amit csinál. Néha úgy gondolom, hogy nála már a lázadás válik modorossággá, a szokatlan megszokottá. De gyakran sikerül meglepnie, mint például most is, a Bethlen Téri Színházban, ahol a rendszeresen megszervezett Vendégváró Fesztivál keretében, amelyen egy-egy határon túli teátrumot mutatnak be, ezúttal az általa jó ideje vezetett szabadkai Kosztolányi Dezső Színház három produkcióját ismerhette meg a publikum. Az Amikor Isten hasba rúg a meglehetősen viharos és drámaian rövid életű, szabadkai születésű, Csáth Géza életéről regél. Lovas Ildikó a naplójára támaszkodva írt belőle regényt, ennek született meg a sajátos színpadi változata. Ebben „élőben” nem beszélnek a színészek, egy utolsó jelenet kivételével, felvételről hangzanak el szövegek, napló- és regényrészletek, és ezek alatt a színészek, szinte a szabad asszociációk logikája, vagy éppen logikátlansága szerint mozognak, izgalmas, erőteljes víziókat jelenítenek meg, szürreális álomképeket vizionálnak. Összemossák az álmot és a valóságot, elrugaszkodnak a földtől, vagy éppen nagyon is röghöz kötöttek. Magukból is sokat merítve, a próbákon való nyilvánvaló temérdek rögtönzés után, szinte a zsigereiket teszik ki a színpadra, akár a saját lelküket is bizonyos pontokon egybeolvasztják Csáthéval, ők is alaposan kimozdulnak a komfortzónájukból.
Úgy indul az előadás, hogy egy szál alsó nadrágban bejön Kucsov Borisz, majd ezt is leveszi, belép egy vízzel teli nagy akváriumba, és abban embrió pózban lebeg. Még meg sem született Csáth, de máris láthatjuk. És ő is figyelheti, mi minden történik körülötte, milyen rémisztő, zaklatott világban kell majd élnie, ahol ő is zaklatottá, orvos létére morfinistává, végzetesen idegbeteggé, maga, környezete pusztítójává válik, és mindezt dermesztően képes meg is írni, ahogy a feleségével, a lányával való hányatott viszonyát szintén. A színészek ihletet merítenek belőle a Kosztolányi Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójában. Ők is merészen megmutatják a zsigereiket. Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Búbos Dávid, Mészáros Gábor, Banka Lívia, Ozsvár Róbert, Crnkovity Gabriella lidérces, irreálisan is sok tekintetben valóságos, ugyanakkor gyakran festőien szép víziót tárnak elénk, amiben komoly szerepe van Marina Sreamal jelmeztervezőnek, Urbán díszleteinek, ahogy Mezei Szilárd mélyről fakadó, olykor hideglelős, időnként egyenesen bömbölő zenéjének is. Nem komfortos színház ez, fáj, bánt, nem hagy nyugodni.
Pedig ez nem az a nagyon kiabálós, sőt akár már artikulálatlanságba átmenően üvöltözős, mint amilyen a fesztivál második előadása, ugyancsak Urbán rendezése, Az Úr nevében, ami már ment a Trafóban is, én Kolozsváron láttam az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Akkor írtam is róla, ezért most nem teszem, de azért annyi fontos, hogy a társulat végig veszi, hogy milyen temérdek galádságot követtek el Isten nevében, természetesen az ő ellenére, de a nevével takarózva.
A harmadik előadás, A föld fia főhőse hiába tekintget reménykedve az égre, nem érkezik segítség. Kortárs svéd írónő, Elisabeth Boethius elégikus, némiképp hátborzongató, de mégis gyönyörűséges meséjét látjuk Hegymegi Máté megrendítő rendezésében. Ez jobbára csendes, beletörődős történet, egy olyan fiúról, aki földbe gyökeredzett lábbal születik az erdőben, és nem is lehet kihúzni onnan. A szüleinek oda kell kijárniuk, ott kell élniük, ha el akarják látni, vele akarnak lenni. Ez hatalmas áldozat, ami szinte törvényszerűen konfliktusokhoz vezet, a szeretet akár gyűlölködésbe csap át, a másság alig kezelhetővé válik. Nem tudnak mit kezdeni vele a szociális intézmények sem, akikhez a szülők fordulnak. Mészáros Gábor Kelle, a földbe derékig beágyazott srác, akiben persze megszületik mindaz a vágy, érzelem, mint bárki másban, de csak igen korlátozottan van lehetősége kiélni ezeket. Nyúlánk felsőteste élő felkiáltójel, hogy meg kellene érteni, szeretni kéne őt is, hogy mindenkit a saját egyéniségének megfelelően kellene kezelni, és bárkinek joga kellene, hogy legyen ahhoz, hogy a képességeihez mérten kiteljesedjen, élvezhesse az életet. Kelle szülei, Fülöp Tímea és Kucsov Borisz megszemélyesítésében, vállalják az áldozatot, vállalják, vállalják, de aztán nem bírják tovább, elszakad a cérna, egymással is összevesznek, szakítanak, és faképnél hagyják a fiúkat is. Búbos Dávid papként sem tud megfelelő támaszul szolgálni. Verebes Andrea nagymamaként időnként „besegít”. De Kelle alapjában véve ott áll annyira egyedül, a Fekete Anna által tervezett földkupacban, mint Csontváry híres festménye, a Magányos cédrus. Mind reménytelenebb a helyzete. Arcán fásultság tükröződik. És egyszer csak megjelenik a bűnbánó anya. Az anyák megsokszorozódó erejével, ha gyermekükről van szó, igencsak nekirugaszkodva, kirángatja őt a földből. Járni továbbra sem tud. De egymással „összehengeredve” ölelkezni tudnak. Itt vannak, és most már biztosan meg is maradnak egymásnak. A föld fia előadása remény a reménytelenségben.
Csáth nem látott a maga számára, és a világ számára se nagyon reményt. Boethius lát. És ezt meg is tudta írni, a Kosztolányi Színház pedig el is tudja játszani.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Bethlen Téri Színház
