„A díszlet megtestesíthet olyan mély érzéseket is, amelyeket máshogy nem lehet kifejezni”, mondja Csanádi Judit díszlettervező, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, volt rektora, aki a Kanadai Nemzeti Színművészeti Főiskolán is 18 évig tanított.
Véletlenül alakult az úgy, hogy többet tanítottál, mint amennyit terveztél?
Hűha! Ezt nem tudom így hirtelen megmondani. Tény ami tény, hogy tanítani Montreálban kezdtem, 1991-ben.
Hogyan kezd az ember magyar létére csakúgy Montreálban tanítani?
Úgy, hogy az ember zsidó, és összesz@rja magát Csurka Istvántól.
Elmenekültél amiatt amiket írt, mondott, és kint kerestél munkát?
Ahogy mondod. Egy nagyszerű barátnőnknek, aki matematika-fizika szakos tanár, megírtam, hogy egy időre szeretnénk kimenni innen, mert nagy a gáz.
Attól, hogy Csurka szélsőséges eszméket képviselt, nem állt itthon a helyzet úgy, hogy menekülni kellett. Nem reagáltad ezt túl?
Sok minden rakódott egymásra. Egy olyan munkahelyen dolgoztam, ahol a Hitel című folyóiratban két részben megjelent, szintén szélsőséges Csoóri Sándor cikknek súlyos következményei voltak. De nem szeretném, ha megírnánk a munkahely nevét, mert sok jó embert nem szeretnék ilyen helyzetbe hozni, valószínűleg csak hülyék voltak. De a származásom miatt egy igen kedves kollégám, barátom, aki akkor a főnököm volt, azt mondta, „Figyelj, most inkább ne dolgozzunk együtt.” Tehát konkrét következménye volt ennek a Csoóri cikknek, amire Csurkáék „rábuktak”, és én Csoórit szívből imádtam. Nekem ő volt az ellenzékiség egyik megtestesítője. Építészkarra jártam, és a Műszaki Egyetem R Klubjában kezdődött sok ellenzéki mozgalom a hetvenes években. Ez eltartott a nyolcvanas évekig. Én ott szocializálódtam. Nem azért, mintha hős lettem volna, hanem aki érdeklődő, gondolkodó, alkotó volt, az mind az R klubba járt. Cseh Tamás, Sebő Ferencék, az Irodalmi Kör Csoórival, Balassa Péter…, az egész későbbi demokratikus ellenzék, a Beszélő társasága, mind ott gyülekezett. Annak idején a népies és az urbánus ellenzék 1983-84-ig nem különbözött lényegesen egymástól. Aztán megjelent a Hitelben Csoóri cikke – el is tettem, meg is van – , amiben azt fejtegeti, hogy aki zsidónak születik, az miért nem tud magyar lenni? Borzalmasan felzaklató írás volt, különösen azért, mert számomra egy nagyon hiteles embertől jött. Másnap amikor ez megjelent, a főnököm azt mondta, hogy most akkor ne dolgozzunk együtt, nehogy azt higgyék, azért dolgozunk együtt, mert ő is zsidó és én is. Tizenhat éves voltam, amikor megtudtam, hogy az vagyok, nem neveltek annak. Ekkor 38 éves voltam, és úgy éreztem, jó lesz egy időre elmenni.
Akkor Gyabronka Józseffel éltél együtt. Azt mondtad neki, hogy hagyja ott a színészi pályát, és menjen veled Montreálba?
Nagyon nehezen ment Gyabinak elhagynia a Madách Színházat. Én borzasztó éles vagyok, és nagyon utálom magamban, hogy mindig azt mondom, amit gondolok. Az amikor a CEU mellett kiálltam is így történt, akkor az volt a dolgom.
A Képzőművészeti Egyetem rektoraként kiálltál a CEU mellett, pedig azóta sem divat, hogy rektorok a fennálló ellen bármit is beszéljenek.
Nem nagy divat. Szóval Gyabit kirángatni a Madách Színházból rohadt nehéz volt. Akkor már megvolt Péter, a gyerekünk. Gyabival 1981-ben kerültünk össze, Péter 1983-ban született, és 1991-ben mentünk ki Montreálba, már 8 éves volt, Gyabinak pedig jó volt, hogy a már Kerényi Imre által vezetett Madách Színházból eljöhetett. Ő először csak három hónapra jött velünk. A hónom alá vettem a teljes portfóliómat, rajzokat, fényképeket, még nem volt internet, nem lehetett egy pendrive-on kivinni az ember életművét. Tíz éves pálya volt már mögöttem, azt éreztem, hogy amúgy is kell egy kis szünet, hogy végig gondoljam mit csináltam eddig és mit akarok, kell egy kis distancia. Megkértem a barátnőmet, hogy kint munka ügyben hozzon össze nekem annyi találkozót, amennyit csak tud. Ő fogta a telefonkönyvet, és egy színész barátját is maga mellé véve, mindenféle színházakban szerveztek nekem találkozókat, ahogy a Concordia Egyetemen és a kanadai színművészeti főiskolán is. Ezen a két helyen kezdtem el tanítani, és díszleteket is terveztem több színházban. Két évig maradtunk kint. 1993 nyarán haza jöttünk. Korcsmáros György igazgató adott Győrben Gyabinak és nekem is munkát. A kanadai színművészeti főiskolára egészen addig, míg rektor nem lettem, 2015-ig, évente egy hónapra visszajártam tanítani, megtartottam az intenzív kurzusomat. Amióta a rektorság befejeződött, biztosan többet tanítok, mint amennyit tervezek. Bánt is engem, hogy a rektorság befejeztével nem hívtak tervezni. A díszlettervezésnek és stage desing-nek két világversenye van négyévente. A World Stage Designe internetalapú, egyénenként lehet rá jelentkezni, mindig más városban rendezik meg. A másik a Prágai Quadriennálé. Itt nemzetek állítanak ki a nemzeti pavilonokban. 2009-ben az előbbin nyertem ezüst díjat, 2011-ben pedig Prágában nyertünk a magyar kiállítással egy kurátori aranyérmet. B. Nagy Anikó volt a kiállítás kurátora, és Árvai György, Horgas Péter, Varga Mihály meg én állítottunk ki.
Tehát a rektorság után felszabadultál mint alkotó, és azt gondoltad, hogy elhalmoznak majd munkával, de nem így történt?
Azt azért nem gondoltam, hogy el leszek halmozva, mert tanszékvezetés mellett korlátozott, hogy mennyit lehet dolgozni. 2002 óta vagyok a „Képzőn”, és tanszéket vezettem addig, ameddig rektor nem lettem. Utána Zeke Editnek adtam át a tanszékvezetést, és neki is az jelentett megrázkódtatást, hogy az addigi évi tíz díszlet helyett az iskola mellett nem lehet ötnél többet bevállalni. Az egyetemi lét eleve nagyon visszafogja a tervezői aktivitást, vagyis tervezőként kevésbé marad benne az ember a köztudatban. Emiatt nem gondoltam, hogy el fognak árasztani munkákkal, Ráadásul mindig nagy probléma volt, hogy elég pregnánsan és pontosan fejezem ki a gondolataimat, és ezt nem minden rendező szereti. A legélvezetesebb, hosszú távú rendező-tervező kapcsolatom Csizmadia Tiborral volt. Jól kiegészítettük egymást, ezért nem bánta, ha okosakat mondok, de igen sokan frászt kapnak ettől.
Mennyire lehet a gyakorlati helyzetekre felkészíteni a hallgatókat?
Megtanítjuk a mesterséget. Mindenki tud műhelyrajzokat csinálni. A színpadi valóság más mint a hétköznapi. A tanszéken mindenkinek irtózik az ízlése a „hót” reál színpadra tevésétől. Nem tanítunk musical tervezést, mert az speciális műfaj. A gondolkodásmódra tanítjuk meg a hallgatókat, ez nem azt jelenti, hogy legyenek elvontak, hanem, hogy gondolatokat fejez ki a tér. A díszlet nem a valóság másolata, hanem belső gondolatoknak a tér nyelvén való kifejezése.
Megtanítjátok azt is, mi a teendő akkor, ha alig van pénz díszletre?
Hát hogyne! Ez a legelemibb mesterségbeli tudás. Soha nem felejtem el, hogy a Peer Gyntöt csináltuk egy nyári előadásban Egerben, Kaszás Gergő volt a címszereplő, Törőcsik Mari Aase anyó. „Bombázó” előadás volt, de semmi pénzünk nem volt díszletre, pedig volt egy 16 méter széles és 13 méter magas szabadterünk. Végül Heves Megye valamennyi second hand boltjából összevásároltam 365 férfi inget. Ezekből lett egy hatalmas díszlet, ami egyszerre volt egy fjord oldala, egy hullám vagy éppen 365 lélek. A díszlet megtestesíthet olyan mély érzéseket is, amelyeket máshogyan nem lehet kifejezni.
Változatlanul tanítasz?
Néhány hete mentem nyugdíjba, mert 70 éven felül Magyarországon senki nem lehet közalkalmazott. Most már fizetésem nincs, de professzor emeritus lettem, ami megengedi azt, hogy taníthassak. És én ezt nagyon-nagyon imádom.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Csibi Szilvia
