Miközben néztem Az almafa virágát, egyszerre voltam jelen a múltban és a jelenben, Magyarországon és Vietnámban, minden helyszín otthonos volt és lenyűgöző, maradtam volna benne, és éltem volna tovább a szereplőkkel, akiknek sorsa az első pillanattól kezdve érdekelt. Hol féltettem, hol aggódtam, hol éreztem a tiszteletet, a megértő szerelmet és a nagyon erős kultúrát. Nem gondoltam volna, hogy egy magyar–vietnámi film lesz az, amely ennyire beszippant, majd ott felejt a Puskin moziban. Hát ezért beszélgettem a rendező-forgatókönyvíróval, Szűcs Dórával.
Az, ahogy átúsztok múltból a jövőbe és vissza, lenyűgöző. Különösen, amikor a napjaink szerelmesei átfutnak a múltba, ugyanazon helyen, az Agrártudomány Egyetem sóhajok hídján. A végén az egymásra találás pillanatai ejtettek rabul, a régi, fiatal kezek érintése az idős, mély érzések mentén igazán megható volt.
Azért érdekes, hogy ezt említed, mert eredetileg nem ez lett volna a film vége. Ugyanis a vietnámi színésznő nem tudott idejönni Magyarországra. Dublőr volt a helyén. Majdnem egy év múlva külön felvettük egyedül Vietnámban, ahogy áll egy kék háttér előtt és néz maga előtt, egy piros pontot, aki történet szerint Dunai Tamás. Nem volt könnyű megoldani.
Jól hallottam, hogy az egyik meghatározó vietnámi jelenet alatt egy magyar dal szól?
Igen ez az Iszom a bort című dal, Kollár-Klementz László írta. Amikor a vietnámi lány, aki bizonyos okok miatt Magyarországról visszakerül a hazájába, lélekben már egy kicsit magyar, viszi magával a kultúránkat, lelkületünket, és talán egy kicsit Magyarországon is hagyja a szívét. Ezért szól Vietnámban magyar dal.
„Iszom a bort, ölelem a babámat, Úgysem érem keresztül a hazámat, úgysem érem keresztül a világot, Elengedem most már, Nem őrzöm a lángot.” Gyönyörű és illik a helyzethez. Bár nekem mást üzent ez a magyar dal Vietnámban. Azt, hogy „vissza fogok jönni”.
Igen ez is benne van, hisz akkor a lány még tervezte, hogy visszajön…
Mi volt az, amiről érezted, hogy nagyon bele kell kerüljön a filmbe? Gondolom volt is rá időtök, hisz 2020-ban kezdtetek forgatni.
Mindössze 24+2 napot forgattunk Magyarországon és hatot Vietnámban. Biztos lett volna rá időnk, de ha a forgatási napok számát nézzük, akkor nem igazán. A top shotokhoz nagyon ragaszkodtam. Ezek olyan felvételek, amelyek közvetlenül lefelé néznek a jelenetre, nem pedig szögből. Ezt a felső gépállást nagyon szerettem, mert ebben a filmben – a 70-es évekről beszélünk, – nagyon erőteljesen jelen volt a fiatalok életében a hatalom, az ellenőrzés. Így kicsit mindig el voltak nyomva a kamera által is. Ez a kameraállás segít a nézők érzéseit is belevonni az adott helyzetbe. Vágás során jöttek fel olyan zenék, amelyek végig kísértek a történeten. Éreztem, hogy ezek a dalok nagyon kellenek ehhez a filmhez és nagyon ragaszkodtam hozzájuk. Így került be az LGT, meg a Még ma este, Ruby Harlem & Kohánszky Roy dala. A főcím dalunk is nagyon szép lett. A másik nagyon fontos dolog volt számomra a Keleti pályaudvar és az ott forgatott jelenetek. Egy éjszakánk volt mindent felvenni. Semmit nem engedtem kivágni. Szerintem ezzel teljes a történet.
Az lehet, de hiába a sok jó jelenet a Keletiben, Tibor mégsem éri el vietnámi szerelmét…
De mi lett volna, ha akkor eléri? Felugrik a vonatra, és…? Mi történik? Lerángatja a lányt? Leüti az őrzőit? Tulajdonképpen mit akar ez a fiú? Ez az első pillanattól kezdve tiltott szerelem volt!
Nem furcsa beszélned most Az almafa virágáról? Két és fél éve forgattátok…
De néha fura. A magyarországi felvételek valóban akkor készültek, viszont a vietnámi jeleneteket tavaly áprilisban forgattuk. Azt gondolom, valamiért így kellett lennie.
Mi fogott meg a film alapsztorijában?
Szeretem a keserédes történeteket, amelyek közben reményteliek. Nem szabad feladni a fontos dolgokat, még akkor sem, ha úgy néz ki, teljesen felesleges több energiát beletenni. Mert egyszer csak jön valami, amitől úgy érzi az ember, hogy új erőre kap a fáradozás, a várakozás.
Vietnámi társíróval együtt írtátok a forgatókönyvet. Hogyan zajlott ez a folyamat?
Ők mindig hozzászóltak, hogy részükről mi az, ami rendben van és mi az, ami nincs. Voltak javaslataik is, hogy mit tegyünk bele. Másképp gondolkodnak a filmről, mint mi. Szeretik az olyan pillanatokat, amelyben elmondjuk, hogy eddig mi történt és mi fog történni. Egyfajta összefoglalókat szerettek volna. Nagyon kedvelik az egyértelmű dolgokat. A könyvet fizikailag én írtam.
Mi volt az alapja a forgatókönyvnek?
Az volt az alap téma, hogy a 70-es években itt tanultak vietnámi diákok és tiltva volt számukra, hogy kapcsolatokat alakítsanak ki a magyar diákokkal. Egyértelműen azért, nehogy itt maradjanak. Így, kézenfekvő volt, hogy szerelemnek kell kialakulnia.
A forgatás alatt voltak „Aha-pillanataid”?
Mindegyik színésszel volt olyan, hogy ültem a monitor mögött és azért nem mondtam azt, hogy „Ennyi!”, mert éreztem, hogy színész és karaktere mennyire összekapcsolódott és olyan szép egységet formáltak, hogy öröm volt nézni. Szerintem tökéletes választás volt minden színész a saját karakterére.
Hogyan lettél rendező?
Eleinte színész akartam lenni, nyilván nem az volt az én utam, így elmentem a tévébe gyártási területre dolgozni. Voltam felvételvezető, gyártásvezető, végig jártam a lépcsőfokokat. Ez volt 6 év, aztán megszületett a lányom, és ez alatt volt időm átgondolni, mit is akarok igazán. Mindig éreztem, hogy inkább az alkotói vonal érdekel, csak addig nem volt hozzá elég bátorságom. Ebbe az irányba képeztem magam, majd vettem egy nagy levegőt és visszamentem a tévébe, de akkor már szerkesztő riporterként, rendezőként dolgoztam, és elég sokáig. Közben elindult a film is az életemben, de itt is először a gyártási, produceri részekbe, kapcsolódtam, de végül három évvel ezelőtt, sok kisebb sorozatrész, kisfilmrendezés után, megrendeztem a Patthelyzetet. Ez volt az első nagyjátékfilmem, amit két éve mutattak be.
Tudtál figyelni a nézőkre a premier előtti vetítéseken?
Igyekeztem a nézőkre is figyelni, de olyan nagy volt az izgalom, meg annyi adrenalin zubogott bennem, hogy biztosan nem vettem észe mindent, de az feltűnt, hogy ott nevettek, ahol kellett és amikor azt gondoltam, hogy itt jó lenne, ha csend lenne, ott az volt. Néha hallottam egy kis szipogást is, hát az nagyon jól esett.
Mint alkotónak, milyen érzés, hogy hatni tudsz?
Nehéz kérdés, mert a hatásvadász dolgokat nem szeretem, de bizonyos szinten ez sem igaz, mert tulajdonképpen a direkt hatásvadász dolgokat nem szeretem, de ha valami bekúszik, szinte észrevétlenül, vagy úgy mesél el a film egy történetet, hogy az hat, akkor ez a fajta hatás igenis helyén van. Ezt kifejezetten szeretem. Ez nehéz dolog, de a filmnek kapcsolatot kell teremtenie a nézővel, mert akkor történik meg a varázslat!
Varázslat nélkül nem tudnál élni?
Nem. Szomorú lenne. Az az érzés, mikor kijöttek az emberek a filmről és örültek, és beszélgettünk, nagyon jó volt.
Miért fontosak egy alkotónak azok a pillanatok, amikor nem érzik az időt?
Mert az az a pillanat, amikor annyira elveszel egy történetben, hogy semmi nem számít. Az időben elveszni egyenlő azzal, hogy benne vagyunk a varázslatban.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Vertigo Media
