Nemcsak azért volt jó választás az első magyar-vietnámi film, Az almafa virága egyik főszerepére a zalamerenyei Sütő András, mert a ’70-es évek Magyarországához nagyon illő karakteres arca van, hanem azért is, mert remekül formálta az egyetem sármőrjének szerelembeesését egy vietnámi lánnyal, az akkori politikai tiltások ellenére is.
A film gerince felidézi a ’70-es évek magyar egyetemi diákéletének különlegesen pezsgő hangulatát, fűszerezve a megfigyelt vietnámi diákok távolságtartásával.
A film két idősíkban játszódik, egyik része a múltban: a ’70-es évekbeli szocialista Magyarországon, másik része ugyanitt, napjainkban, de elrepít az akkori és a mai Vietnámba is. A film a jelenben kezdődik, mikor egy fiatal vietnámi nő, Song Ha abból a célból érkezik Magyarországra, hogy felfedezze családi gyökereit. A Duna parton egy különleges helyzetben megismerkedik egy magyar fiatalemberrel és ketten kutatják tovább a múltat.
Te vagy a múltbéli szerelem. Mikor érezted, hogy ez egy ilyen jó szerep lesz?
Már a válogatáson kapott jelenetek felkeltették az érdeklődésemet. Miután elolvastam a forgatókönyvet, éreztem, hogy nagyon jó az alapanyag. Annak külön örültem, hogy visszamehetek a 70-es évekbe, mert szeretek olyan korban játszani, amiben már soha nem élhetek. Amikor felvettem a jelmezt és Gulyás Attila megcsinálta a korabeli fizimiskámat, barkóval, körszakállal, azonnal megmutattam Szűcs Dórának, a rendezőnek. Mikor meglátott, tetszett neki ez a külső megjelenés, pedig eredetileg puszta képpel képzelte el Tibor karakterét.
Mikor megláttad magad a vásznon, mit éreztél?
Úr isten, ki ez az ember?! Sokkal inkább egy másik karaktert láttam, mint aki valójában vagyok! A film egészének megtekintésekor ez a külső most kimondottan segített távolságot tartani saját magamtól és segített, hogy nézővé váljak. Azért is remélem, hogy sikeres lesz ez a produkció, mert engem is beszippantott a történet és kifejezetten meghatott a vége. Egy idő után végre nem azt figyeltem folyamatosan, mit hogyan csinálok, vagy hogyan kellett volna.
Nem tudsz nézővé válni, ha a vásznon úgy nézel ki, ahogy a valóságban?
Nem, vagyis nehezebben. A másik, hogy nem frissen kellett reagálnom a filmre, mert 2020 őszén forgattunk, a legnagyobb járványügyi óvintézkedések mellett. Azóta eltelt 2,5 év. Hiába telt el sok idő, első körben így sem a filmre koncentráltam, hanem a forgatásokról felidéződött emlékekre, élményekre. Például rengeteget futottam a filmben. Az egyetemen a sóhajok hídján, utcán autó után, a pályaudvaron a vonat után… Emlékszem, hányszor felvettük a futást a Keletiben, és mennyire hideg volt akkor.
Akkor te is meghatódtál a premieren?
Igen, hisz a film gerince egy elég reménytelen helyzetet mutat be, a végén mégis pozitív kicsengéssel zárul. A történet át tudott fordulni, és még rám is tudott hatni úgy, hogy közben benne vagyok az alkotásban. Ilyen azért nagyon ritkán történik meg velem. És akikkel beszéltem a bemutató után, különböző korosztályú és nemű ismerősökkel, barátokkal, mindenkiben megszületett ez az érzés a végén. Bízom benne, hogy szeretni fogják a nézők és ők is mennek majd a cselekménnyel. Ha ez sikerül, akkor ezekben a kilátástalan időkben, valami olyat kaphatnak majd, amire akkora szüksége van most, mint egy falat kenyérre. Reményt. És a felismerést, hogy soha nem késő.
A szerelem hevében sok mindenre képes az ember. Ezt az őrületet sikerült áthoznod a 70-es évekből a Puskin moziba….
Nekem segített, hogy egy kicsit idősebb voltam, mint a karakterem a filmben, és már megéltem, megfutottam azokat a köröket, amiket Tibor átél. Míg a filmben még az érzéseimtől vezérelt fejjel futottam a falnak, ma már jóval megfontoltabb vagyok, de szerencsére volt hová nyúlni. Örültem, hogy bejárhatok így egy ívet. Ez a második filmfőszerepem, az első a Viharsarok Szabolcsa. Érdekesség, hogy ez is, az is egy szerelmi történet. Az előbbiben egy identitását kereső, szerelmi háromszögbe kerülő meleg szerelmet kellett megmutatni, most pedig az volt a különleges, hogy egy vietnámi hölggyel kerültem szerelembe, a múltban. Szerelmesnek lenni jó és persze tud rossz is lenni, gondolom ez ismerős mindenki számára. Az, hogy egy szerelemes fiatalember lehetek a vásznon – miközben én nem tartom magam férfiideálnak sem termetre, sem arcra, – szerencse, hogy ez megadatott nekem két különböző filmben is.
Milyen egy fiatal színésznek szerelmest játszani, amikor ő maga is szerelmes valaki egészen másba?
Fura és új volt a helyzet, mert a feleségemmel rég együtt vagyunk, mégis úgy kellett fordulnom valaki más felé, mint az általam szeretett személy felé. De ha úgy viszonyulok filmbéli partneremhez, akkor az beindítja azt az érzést. Nekem jót tett, hogy akkor menyasszonyom volt, – most már feleségem, – és a partnerem karaktere is először találkozik a nagybetűs szerelemmel, de neki is segített szerintem, hogy a magánéletben párkapcsolatban él. Talán ez volt az a közös kapocs, aminek köszönhetően ennyire őszintének hathat ez az érzés a filmvásznon is. Alapvetően a vietnámi színészek zárkózottabbak voltak a magyar szereplőknél,- a forgatáson egy ideig – ez persze kulturális különbségekből is fakadhat. Egyes jeleneteknek voltak próbái a forgatást megelőzően, így hangolódtunk egymásra. A bizalmat ki kellett érdemelni és ez komoly feladat volt.
A filmkészítés leginkább férfiak által irányított szakma, Az almafa virágáról mégsem mondható ez el.
Hát ez az! Hogy itt ennyi professzionális szakember vehetett körül, aki mind nő. A két producer György Lea és Sipos Anna, a rendező Szűcs Dóra, aki a forgatókönyvírója is a filmnek, Csepeli Eszter, a vezető operatőr, akinek a csodaszép látványvilágot köszönhetjük, Szűcs Edit, jelmeztervező és nem beszélve a két főszereplőről, Nari Ngujenről és Dzhulliya Lamról, vagy Juhász Jázminról és Takács Katalinról. Szóval ennyi jó nővel és jó női szakemberrel még soha nem dolgoztam együtt egy filmben. Ezért is szerencsésnek érzem magam. Szokták mondani, hogy egy sikeres férfi mögött egy sikeresnő áll, ez itt most hatványozott volt, hálás vagyok nekik!
Nem a Színművészeti Egyetemen végeztél és nem is Kaposváron.
Nem, de itt vagyok. Az Emberke tragédiájával kezdődött minden. 11 éves koromban Újudvaron, akkori osztályfőnököm, Szabóné Konkoly Teréz hozta létre velünk ezt a darabot, majd javasolta, hogy vegyek részt egy dráma táborban, Egerváron, amit Lázár Péter vezetett. Azon a nyáron egyből két hétig maradtam, majd az ő drámacsoportjában gyerekszínészkedtem egészen 18 éves koromig. Ezt követően Budapesten az ELTE Egyetemi Színpadának maradványát kerestem meg, a Radikális Szabadidő Színházat, amelyet Formanek Csaba vezetett. 2007-11-ig voltam ott társulati tag. Nagyon jó előadásokat hoztunk létre, utána Fodor Tamás dolgoztunk a Stúdió K-ban, mellette játszhattam az Újszínházban, a Kolibriben, és a Bárkán. Jelenleg pedig a Rózsavölgyi Szalonban, az Átriumban, a Karinthy Színházban, és magánprodukciókban szerepelek. Szabadúszóként egyik munka hozza a másikat. Jelenleg 10-11műsoron lévő előadásom van. Most mutattuk be először Katona József Bánk bánját, ez egy tantermi színházi előadás. Két különböző karaktert játszom benne, Meráni herceget, Ottót és Tiborc is én vagyok.
Mindig színész akartál lenni, vagy volt B terv?
Nem volt. Tulajdonképpen tudat alatt idáig végigszínészkedtem az életemet. Kisgyerekként állandóan különböző karakterek életébe helyeztem bele magam. Például egy-egy film hatására, amit láttam, azt játszottam, hogy mindig megváltoztattam a személyiségemet, viszonyomat a többiekhez és a környezetemhez. Egyébként a rendezők, – legyen az színházi, vagy film – teljesen más karaktert látnak bennem, akik jobban ismernek, azok nagyobb feladatokat bíznak rám, akik a külsőm alapján látnak bennem fantáziát, azok erős karakterszerepekre kérnek fel. Ilyen volt a Blokád című film is, ahol a fiatal Göncz Árpád bőrében vagyok látható, sokan nem is ismertek meg. Májusban lesz a bemutatója Rózsa Gábor Legénybúcsú EXTRA című filmjének, amiben az eddigiektől teljesen eltérő karakter leszek, egy egyetemi matektanár, Tóni, aki egy visszafogott totál kocka, mégis bizonyos helyzetek által hihetetlenül kinyílik.
Az almafa virága által mit üzennél az egymásra találtaknak, vagy az egymásra nem találóknak?
Ha ezáltal egy pici bátorságot merítenek maguknak az emberek ahhoz, hogy ki merjék mutatni az érzéseiket, hogy meg merjék mutatni ezt annak az embernek, akire ez a leginkább tartozna, elértük célunkat. Mert valahogy a mai világban mindenkire rárakódott egy szerep, erősnek akarjuk mutatni magunkat, miközben esendők vagyunk mind. Merjünk egymás szemébe nézni és merjük egymást szeretni, mert ezek az érzések egy életen át tartó munícióként szolgálhatnak. Ahogy telnek az évek, rájövünk, hogy ezek a pillanatok a motorjai az életünknek. Emlékezhessünk és legyen minek leperegnie az utolsó pillanatokban.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Vertigo Média
