Meczner János rendező, a Budapest Bábszínház korábbi igazgatója, kezdeményezte, hogy beinduljon a bábszakos képzés a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelyre amikor rákényszerítették az alapítványi formát, úgy érezte, hogy fel kell állnia, bár igen nehéz volt otthagynia a negyedéves növendékeit.
Hosszú ideig nem volt bábszakos képzés a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Hogyan jutottál arra, hogy te megpróbáld elindítani?
Amikor 1994-ben a Budapest Bábszínházhoz kerültem igazgatónak, nyilvánvaló lett számomra, hogy a társulat elöregedett.
Ez azért is volt így, mert a fiatalok zöme elment az akkor alakuló Kolibri Színházba.
Igen, de ahhoz, hogy egy színház működjön, alapvető feltétel, hogy fiatal színészek is dolgozzanak ott. Elmentem a Színház- és Filmművészeti Egyetem akkori rektorához, Babarczy Lászlóhoz, elmondtam neki, hogy a báb egy mindinkább izmosodó műfaj, szükséges, hogy saját utánpótlása legyen egyetemi szintű oktatás keretében. A rektor körülbelül egy percig hallgatott, majd azt mondta, hogy „akkor ezt meg kell csinálni.” A következő évben el is indította az első bábosztályt. Fölmerült, hogy részt vegyek az oktatásban, de úgy gondoltam, túlzás lenne, hiszen még alig ismerem a műfajt. Korábban sok felnőtteknek szóló produkciót rendeztem, majd az Arany János Színház igazgatójaként gyerekeknek való előadásokat. A Budapest Bábszínház igazgatását is csak azért mertem elvállalni, mert a bábszínház ugyanolyan színház, mint bármelyik másik. Az Arany János Színházban pedig volt a gyerek közönséggel kapcsolatom. A báb műfaját viszont a kinevezésem után kellett megtanulnom.
Bizonyos ideig eltartott amíg elfogadott a bábos szakma, aminek zöme aztán kimondottan megkedvelt. De, amikor Békés Andrást követően te indítottál osztályt Csizmadia Tiborral együtt, többen mondták, hogy két olyan ember a bábosztály vezetője, aki nem ért ehhez.
Az első bábosztályt nem mi vezettük. Ott a színészmesterséget Békés Andrást tanította, aki már évtizedek óta tanított.
Akinek szintén nem sok köze volt a bábhoz…
De a színészmesterség oktatáshoz igen. Koós Iván bábtervezőt vette maga mellé, hogy a bábos részt oktassa, ő pedig elsősorban Lengyel Pál bábrendezőre épített.
Ebből az osztályból aztán alig lett valaki bábos.
A végzéskor egy valaki lett bábos, aztán később többen is visszatértek ehhez a műfajhoz.
Jó néhányan, akiket nem vettek fel másik osztályba, jobb híján jelentkeztek oda, azzal, hogy aztán majd úgysem báboznak.
Igen, és ez a végzéskor is látszott. Bár közel sem ilyen mértékben, de ez ma is előfordul, ám nem érzem bajnak, ha valaki az „élő” színházban is kipróbálja magát. Már csak azért sem, mert biztos vagyok abban, hogy nem lehet jó bábos, akinek nincsenek komoly színészi adottságai. A bábszínésznek azonkívül, hogy jól énekel, jól táncol, jól mozog, még báboznia is kell tudni. Ilyen értelemben ő nyújtja a legkomplexebb színészi teljesítményt. Ma a bábművészet és a színházművészet közeledik egymáshoz. A múlt század végéig főleg a szóra épült a színház. Azóta mindinkább képekben gondolkozunk, és a báb, amelyik maga is egy műtárgy, ennek a stilizáltabb formának igen jól megfelel. Ma már a bábosok sem csak paraván mögött vannak, mindinkább megjelennek a színpadon, és egyre több az olyan prózai és zenés produkció, amiben bizonyos bábos elemeket is használnak. A színészmesterségen kívül a bábos hallgatóknak fejleszteni kell az animációs készségüket és meg kell tanulniuk a különböző bábtechnikákat, azt, hogyan működik a marionett, a kesztyűs figura, a bunraku, az árnyjáték, a pálcás báb… Tehetséget senkinek tudunk adni, de a szakmai alapokat próbáltuk megtanítani. Mindenekelőtt arra figyeltünk, hogy mindenkinek a saját egyéniségét fejlesszük és erősítsük meg.
Az nyilván jókora előny volt, hogy a Budapest Bábszínház akkori igazgatójaként a hallgatóidat rögtön oda vihetted gyakorlatra, és fel is vehetted egy részüket a társulatba. Van már vidéken tizenegy bábszínház, de nyilván sokan akartak Pesten maradni. Nem volt dráma amikor bizonyos növendékeidnek megmondtad, hogy őket nem szerződteted?
Ezt a kérdést erősen befolyásolta, hogy színházunkban milyen szerepkörök nincsenek betöltve. Az is előfordult, hogy valakiről azt gondoltam, jobbat tesz neki, ha egy kevés színésszel dolgozó, kisebb társulatban kezdi pályáját. Közülük nem egyet később hívtam a Budapest Bábszínházba.
Megfogalmazható, hogy milyen típus az, aki bábszínésznek áll? Hiszen különösebb sztárságra, jókora jövedelemre kevéssé számíthat. Ha kimennék az utcára, leszólítanék járókelőket azzal, hogy mondjanak öt bábszínész nevet, a zömüknek ez nagy valószínűség szerint nem sikerülne.
Az egyetemen, a szakmai körökben és úgy tapasztalom, a nézők között is, kezd megerősödni a bábszínészek presztízse.
Remek vizsgaelőadásaik voltak, kiváló rendezőkkel.
Így van. Első-másodévben Csizmadiával együtt mi tanítottuk a színészmesterséget. Harmadévtől gyakran hívtam másokat. Alföldi Róbert, Fodor Tamás, Zsótér Sándor, Gothár Péter, Szász János, Mácsai Pál egyaránt rendezett vizsgaprodukciókat. Lényeges volt, hogy alapvetően a bábhoz értő rendezők is készítsenek vizsgaprodukciókat. Nagy öröm, hogy az utolsó két osztályban szinte már kizárólag az egyetemünkön korábban diplomát szerző fiatalok tanítanak.
Amikor a Színművészetire kiadós tiltakozás, tüntetés ellenére rákényszerítették az alapítványi működési formát, sokakkal együtt te is felálltál.
Olyan értelemben jó helyzetben voltam, mint már említettem, hogy sokan a volt tanítványaim közül már tanítanak. Csizmadiával együtt, magunk mellé vettünk fiatal bábosokat. Több mint húsz év tanítás után kezdtem érezni, hogy lassan át kell adni a fiataloknak ezt a feladatot. Volt tanítványom vitte tovább az osztályt, de nagyjából ugyanúgy megbeszéltünk mindent, mint korábban.
De azzal, hogy felálltál, nyilván tiltakoztál a történtek ellen.
Egyrészt meggyőződésem, ha az egyetem korábban is megkapta volna azt a komoly anyagi támogatásnövelést, ami 2020 őszén pillanat alatt érkezett, akkor nagyon sok infrastrukturális probléma megoldódott volna. Másrészt- és ez a fontosabb-, az oktatás formájának minden egyetemen, minden korban folyamatosan fejlődnie kell, de ennek szakmai megbeszélések alapján kell történnie és nem rapid politikai megoldásokkal. Konkrétan válaszolva a kérdésre, igen, ez nehéz volt, mert nem könnyű a negyedéves növendékeket ott hagyni az oktatás közepén. Döntésemet először a hallgatóimmal beszéltem meg. Kértem, értsék meg, én úgy éreztem, hogy ezt kellett csinálnom. Felnőtt módon vették tudomásul, és azt gondolom, hogy ezzel semmit nem romlott az osztállyal való kapcsolatom.
A Budapest Bábszínház esetében nem pályáztál a következő igazgatói ciklusra.
A tanítás esetén is dilemma volt, hogy a nagy korkülönbség miatt szabad-e még egy osztályt indítanom, de azt a kérdést az élet eldöntötte. Az utolsó ötéves igazgatói ciklus megpályázásakor, biztos voltam benne, hogy ez lesz az utolsó. Amikor abbahagytam az igazgatást, már a hetvenhetedik évemben voltam. Az egyik énem azt mondja, hogy persze, tudnám én most is vezetni a színházat, a másik énem viszont azt mondta, hogy nem szabad ezt már csinálni.
Akkor most mit csinálsz?
Nyugalmasabb, kicsit ingerszegényebb életem van, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.
Nem hiányzik nagyon?
Persze, hogy hiányzik, csak az eszem mégis azt mondja, hogy át kell adni a munkát fiataloknak. Ez most patetikusan hangzik, hogy milyen remek ember vagyok én, de már azt éreztem, hogy talán a színháznak is jobb, ha nem én vezetném. Az utódommal, a volt tanítványommal, Ellinger Edinával szoktunk beszélgetni, tanácsadóként még ott vagyok. Sok évvel ezelőtt, amikor megkérdeztem érez-e magában affinitást a feladatra, azt kértem, csak akkor vágjon bele a munkába, ha átvesz mindent, amit jónak lát, de ha nincsenek saját ötletei, ne is kezdjen bele a feladat ellátásába. Örömmel látom, hogy a színház kiválóan működik.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Éder Vera
