Totálisan elzüllött, romlott város, rossz törvényeit nem betartó népét látjuk karneváli forgatagban, örök mozgásban, álarcban, vagy anélkül, a Szeget szeggel Rudolf Péter által rendezett, vígszínházi előadásán.
Shakespeare a korabeli Bécsbe helyezte át a darabját ahhoz, hogy elregélje, mit gondol az akkori Londonról. A Vígszínházban, Nádasdy Ádám fordítását használva, amit Hársing Hilda dramaturg és Rudolf Péter még átdolgoztak, nincs sok kétség afelől, hogy alapjában véve, korunk egy nagyvárosáról van szó, ahol zűrzavar, káosz uralkodik, tenyészik a korrupció és a prostitúció, a hatalom emberei vizet prédikálnak és bort isznak, a rend csak látszólagos.
A nézők közül néhányan a színpadon ülnek egy lépcsőzetes emelvényen. A hátuk mögé a Víg közönséggel teli nézőterét vetítik ki, így lényegében körbefogjuk a játékteret, ami „közplacc”, agora, emberekkel körülhatárolt cirkuszporond. Elvileg olyan nyílt tér, ami átlátható mindenki által, akár mint egy üvegzseb, a köz által könnyedén ellenőrizhető. Amúgy pedig mégsem. Mintha falak tömkelege zárná el az emberek elől azt, aminek nyilvánosan átláthatónak kellene lennie, legalábbis a törvények szerint, álságos szavak ezt hirdetve.
A Kőszegi Ákos alakította uralkodó nagyon is érzi, hogy baj van, szétesőben a város, amiről ő is tehet. Megbízza hát a fedhetetlennek tartott Angelót, amíg ő egy időre távozik, legyen a teljhatalmú vezető. Stohl András Angelóként szabadkozik. Á, nem is alkalmas, nem is méltó ő erre mondja, eljátssza azok pávatáncait, akik fennen hirdetik, hogy nem akarnak hatalmat, ugyan már eszük ágában sincs elvállalni ezt az embert próbáló megtiszteltetést, de közben a tekintetükben ott a kéjsóvársággal szinte azonos vágy, hogy mit sem akarnak ennél jobban. Aki nem ismeri a történetet, ebből a jelenetből az is sejtheti, hogy ennek nem lesz jó vége, a fejetlenség, az igazságtalanság halmaz csak fokozódik. Majd, elharapódzik a rendnek kikiáltott törvénytelenség, aminek legfőbb őrzője a Könyök nevű polgárőr, a vaskalaposság hátborzongató és mulatságos megtestesítője. Fesztbaum Béla telibe találja a figurát. Nyársat nyelt, kenetteljes fickót domborít, aki a paragrafusok merevségével beszél, fölfelé undorító alázatossággal igazodik, lefelé ocsmányul rúg, őrmesterien, élvezettel kegyetlenkedő, de gondolkodás nélkül haptákban áll, és bármilyen parancsot rögvest teljesít, hatalmaskodva. Annyira közröhejesen ostoba, hogy Seress Zoltán, Escalus államférfiként, a hatalom egyik főembereként, meg is jegyzi, hogy „És ezt mi neveztük ki.” Nem ez volt az egyetlen balfékségük.
A herceg szerzetesi álruhában lesi mi minden történik, és nem győz csodálkozni. Kőszegi eléggé rezzenéstelen arcúvá játssza, mégis lerí róla mit gondol, és bár iparkodik visszafojtani a szörnyülködését, azért meglehetősen beszédes az arca. Angelo ugyanis egy régi törvényt előásva, halálra ítél egy fiatalembert, pusztán azért, mert úgy szerelmeskedett a kedvesével, aki gyereket is vár tőle, hogy nem házasok. Középkorinak tűnő, kegyetlenül értelmetlen törvénynek akar vaskalaposan érvényt szerezni. Rendíthetetlen. Marcona ábrázata fenyegetően rémisztő. Wunderlick József és Puzsa Patrícia szerelmespárja iszonyúan kétségbeesik. Claudio húga, az apácának készülő Izabella, könyörögni megy a fennhéjázó herceghez, bátyja életéért. Kezdetben pokolian elutasító, de aztán belehabarodik a lányba, igencsak megkívánja, és ez a vonzalom tettlegességig fajul. Ocsmány formában követi el azt, amit hajlíthatatlanul halállal akar büntetni. Illetve, ha Izabella megvesztegetésként felajánlja magát, futni hagyja Claudiót. Persze dilemma, hogy ráviszi-e erre a lélek, egyáltalán, erkölcsi szempontból megtehető-e ez? A bátyja rimánkodik neki. Erős jelenet, testvér alázkodik meg testvér előtt. Végül a nem ritka vígjátéki álruhás helyzetben, Angelo mellőzött jegyese megy el a hangsúlyosan sötétben zajló éjszakai szeretkezésre Izabella helyett. Balázsovits Edit megmutatja mit érzett Mariann azután, hogy a kedvese úgy hált vele, hogy azt hitte, magabiztosan megcsalja őt.
A vígjátéknak titulált, vitatott műfajú mű előadása bizonyos pontokon már-már tragédiába torkollik. A Vígszínházban dühös vígjátéknak titulálják a darabot, és érződik is a színészeken, hogy dühösek korunkra, amikor annyi minden összejött. Tobzódnak az igazságtalanságok. Nehéz az igazságszolgáltatásban bízni, nem ért még véget a világjárvány, ki tudja mennyire lángol fel újra? Dúl a háború, förmedvényes mértékben elharapódzott az infláció. Mindez, ha nem is kimondva, belesűrűsödik a produkcióba, fölerősödnek az áthallások, miközben csaknem mindenki fél kimondani az igazságot. Egyedül Lucio, az ide-oda lézengő fiatalember, Ötvös András megszemélyesítésében, mondogat oda meggondolatlanul, de eléggé lényeglátóan bárkinek.
Végül visszatér a herceg. Nagy nyilvánosság előtt színleg igazságot szolgáltat, Angelo lelepleződik, Claudio megmenekül. Mintha visszaállna a városban az épeszű rend, de a herceg nem is különösebben leplezetten, odaszól a Márkus Luca által a kiszolgáltatottság széles palettáját felvonultató Izabellának, hogy álljon az oldalára. „lenyúlja” őt, hatalmi erejénél fogya, magának. Ami idáig fű alatt, leplezetten ment, az ezután akár nyíltan is történhet. Dermesztő. De közben nevetünk is, mert a produkció sok mindennek megmutatja a fonákját, meglehetősen szarkasztikus. Khell Csörsz lépcsőzetes fémemelvénye, a nézőkkel együtt, időnként megfordul a tengelye körül, azt is jelezve, hogy ilyen világban temérdek a kiszámíthatatlanság, a szerencse és a balszerencse egyaránt igencsak forgandó. Füzér Anni jelmezei, ahogy maga az előadás is, mindenféle társadalmi réteget tükröznek.
Kesernyés görbe tükör a produkció, gyakran azon nevetünk, ami fájdalmas, amin sírnunk kellene.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Vígszínház/Gordon Eszter