Első színháza volt a Vígszínház, két éve ismét itt játszik. Közben társulati tag volt Miskolcon, Nyíregyházán, Szegeden, Szolnokon és persze a Bárka Színházban, amelynek megszűnéséig az igazgatója volt. A Jászai Mari-díjas színművész a Kincsemben II. Sándor orosz cárt, az Üvegtigrisben polgármestert, az Aranyéletben egy igen magas politikai kapcsolatokkal rendelkező férfit alakít, a Blokád című filmben pedig ő játssza Antall József miniszterelnököt idősebb korában. Van valami a művészi jelenlétében, amely egyszerre elegánsan magabiztos, tekintélyt és bölcsességet sugárzó.
– Van olyan terve, dolga, ami most nyomja a vállát?
– Kevés üresjáratom van. Mindig az aktuális dolgokkal foglalkozom. Nincs olyan tervem, hogy ezt vagy azt meg kellene csinálnom. Az az igazság, hogy az ilyen fajta nyomasztó terheket mindig is igyekeztem elkerülni.
– Azt hogy lehet elkerülni?
– Soha nem tudtam két-három dologra egyszerre koncentrálni. Ha a színházban volt dolgom és ezzel párhuzamosan érkeztek megkeresések, például filmforgatásra, akkor nekem az már teher volt. Ebben a szakmában ezt nagyon nehéz kivédeni, de ha lehetett, inkább lemondtam. Fiatal koromban egy másik munka jelenléte ugyanúgy zavart, mint most 60 évesen.
– De miért?
– Valaki alkalmas erre, valaki nem. Én elég lassú vagyok.
– Köztudott, hogy szerepeit, – legyen az film, vagy színházi, – a legapróbb részletekig kidolgozza. Ezért érzi tehernek egy másik munka feladatát?
– Igen, mert lassan tudok belekerülni az aktuális munkába. Amilyen ütemben jönnek az inspirációk, úgy építkezem. Lépésről lépésre. Idő kell ahhoz, hogy megtermeljem a gondolataimat. Az az igazság, hogy el is kalandozok. Bármilyen időben képes vagyok bármeddig elmenni. Ahhoz is idő kell, hogy visszataláljak, mert igen nagy kanyarokkal térek vissza.
– Egy szerepformálásnál ez amúgy nagyon hasznos…
– … lenne, ha gyakorlatiasabb és célratörőbb lennék.
– Volt olyan szerepe az életében, amely csettintésre megvolt?
– Soha. Szerintem egy színésznek nincs ilyen. Amiket addig felépített, amilyen utakat bejárt a színész egy-egy szerep megformálásakor, az önmagában hordja az önismétlés veszélyét. Egy valamire való színész ezt a fiók húzogatást megpróbálja elkerülni. Ez nagy odafigyelést igényel. Volt egy csodálatos rendező, Taub János, ő mondta, hogy a színészet otthoni munka. Mikor először hallottam tőle, nagyon meglepett. Aztán rájöttem, hogy milyen nagy igazság van benne, mert nem elég, hogy 10-től 2-ig próbálunk, még akkor sem, ha tele van inspirációval, lendülettel, energiával és születnek nagy dolgok. Az otthon ráfordított időnek arányaiban ugyanannyinak kell lenni, és ez nem feltétlenül szövegtanulást jelent, az csak a gyakorlati része.
– Akkor mihez kell még az idő?
– Olyan ez, mikor az ember kézbe fog egy furcsa, ismeretlen tárgyat. Forgatja, innen nézi, onnan nézi, ami időrabló dolog ugyan, de nagyon fontos.
– Egy szerep megformálása olyan alkotás, mint egy festmény, vagy szobor?
– Abszolút, ha már a festészetet említettük, akkor ott van a felület. Milyen felületre festek, milyen anyagot használok hozzá? Van-e alapozás, vagy nincs? Kell-e vázlat? Nagyon élvezetes a munka, ha egy „nagy” festmény készül, mert akkor rengeteg részlet és lehetőség van benne. Ha az ember elkapja a fonalat, és hagyja a képzeletét működni, akkor ezek nagyon élvezetes kalandozások lehetnek. Nyilván elhangzanak instrukciók, ötletek. Ez a feladat egyik része. Magunknak is folyamatosan kell tudni kitűzni célokat ebben a küldetésben. Tudni kell, mi a szándéka ennek a figurának! Honnan hova tart. De ennél is fontosabb tudni, hogy mi a végcél. De a leglényegesebb annak az egyetlen főkérdésnek a megfogalmazása, aminek alá lehet rendelni az összes többi, kisebb jelentőséggel bíró, de nagyon fontos kérdést. Ha ez a kérdéshalmaz összeáll, akkor ez is lehet egy sorvezető, a szó nemes értelmében persze. De nélkülözhetetlen, hogy a színész meg tudja fogalmazni egy mondatban, hogy mi köré építi fel ezeket a kérdéseket. Ez lehet egy önállóan megszerkesztett mondat, de lehet valamelyik szereplő által vele kapcsolatban elhangzó mondat is. Ezt megtalálni, no, ehhez kell az idő, meg ahhoz a kompromisszumhoz, hogy ha az ember rájön, hogy ez valójában nem is egy mondat, hanem kettő vagy három, de semmiképpen nem több.
– A fizikai együttlét segít építkezni a színpadon?
– Hogyne. Sokszor ott döbbenek rá, hogy a karakterem szempontjából nem is az az érdekes, amit addig gondoltam. Ha jó ösztönei vannak az embernek, akkor a tévedéseivel együtt nagyon mellényúlni nem lehet. Az megint más kérdés, hogy milyen minőségben születik meg a karakter, és milyen diszpozíció mentén.
– Volt olyan karaktere, akit játék közben kezdett tisztelni?
– Ez relatív, de a Blokádban Antall József személye ilyen volt számomra. Sok-sok begyűjtenivalóm volt vele kapcsolatban, egyszer csak kialakult egy olyan kép bennem, amely alapjaiban változtatta meg az addig róla alkotott képet. Mint emberről, keveset tudtam róla. Mint magánember, tisztelője lettem, de mint színész ez egy feladat. A tisztelet feltételez egyfajta távolságtatást, de bármilyen szerepről beszélünk, a színésznek a lehető legközelebb kell kerülnie az általa alakított karakterhez. Ezért a szerep kapcsán nem merülhet fel a tisztelet, mint szó. Nem opció.
– Újra színész lenne?
– Nehéz kérdés. Az egyik felem biztos azt mondja, hogy nem, a másik felem bizonytalan. Ha újrakezdhetném, nem tudom kizárni annak a lehetőségét, hogy ha másfele is indulnék, ne érne valami olyan dolog, hatás, amely újra csak ebbe az irányba terelne.
– Fiatalkori önmaga elégedett lenne azzal, amit most látna idősebb önmagáról?
– Egy bizonyos részével elégedett lenne, de egy másik részével nem. Rengeteg kiszámíthatatlan része van ennek. Lehetetlen erre válaszolni. A szerencse faktor is sokat számít. A döntéseimnek is voltak negatív következményei, amiért sokáig emészti magát az ember. Mindenen dolgozni kell.
– Most hol lenne a legszívesebben?
– Nem Budapesten. Valahol máshol. Az volna a fontos, hogy ahova megyek, ott mi vesz körül. Kicsibe már megcsináltam, beültem az autóba és elindultam valamerre. Ahol kedvem volt, megálltam, körülnéztem. Van bennem ilyen vágy. De most legalább egy hónapra elmennék. Valóban mindegy, hogy hol állok meg, és hol alszom, inkább a szabad akarat az, ami ebben a nagy utazásban vonz. Mindig gyáva voltam elindulni. Nem tudtam elszakadni azoktól az emberektől, attól a helyzettől, amiben éppen voltam. Hova mennék? Nem tudom. „Majd jövök egy hónap múlva.” Ezt nem tudtam kimondani soha, így meglépni sosem. Az apám megcsinálta. Gyerekkorában sokat olvasott. Egzotikus ponyvaregényeket is. 54 évesen végre elmehetett Algériába dolgozni. Három évig volt ott. Sofőrként és anyagbeszerzőként dolgozott, holott nem is az volt a munkája, de szándékosan vállalta ezt. Rengeteget autózott, imádta. Ezalatt a vad, furcsa kalandozás alatt újra 12 éves lehetett, mikor a kalandregényeit olvasta az idegenlégióról. Bejárta azokat a helyeket, amelyekről olvasott. Ez csodálatos ajándék az élettől. A fotóin, amelyek kinn készültek, látszik rajta ez a boldogság, ez a feneketlen vad szabadság. Ezért mindig is irigyeltem. Persze jó értelemben. Örültem, hogy beteljesült a vágya. Ma lenne 96 éves.
– Volt olyan szerep, amit nagyon szeretett volna eljátszani?
– Egy idősebb kollegám egyszer azt tanácsolta, hogy ne vágyj szerepre, mert ha teljesül a vágyad, még véletlenül rádöbbensz, hogy ennek a találkozásnak inkább válásban kellene végződnie. Hagyd! Abba szeress bele, amelyik szembejön. Nem mindig fog sikerülni, de a cél ez.
– Nem szeretne tanítani?
– Nem, mert nekem az nem megy. Próbáltam. Mondjuk pont egy olyan időszakban próbáltam, amikor rengeteg teher volt rajtam. Akkor kihívásnak éreztem, új izgalmas helyzetnek, végül kudarcnak éltem meg. A pedagógusban van az a finom érzék, ahogyan átcsúsztatja a tudást a gyerekek fejébe, tudja kezelni, terelgetni őket, tud bánni a különböző energiákkal, és meglátni képes egy-egy emberben, hogy kire hogy hat a mondanivalója. Nekem ez nem ment. Nem merném vállalni ezt a felelősséget.
– Hol voltak igazán önfeledt pillanatai?
– Sok olyan dolog történt, ahol nagyon jól éreztem magam és inspirált. Nem éreztem, hogy megfeneklek, nem voltam csalódott. Ilyen ihletett időszakot éltem meg a Vígszínházban, Szegeden és Szolnokon is, ahol sikerült úgy magunkra zárni az ajtót, hogy nem elzártuk magunkat a külvilágról, csak felszabadultan dolgoztunk. Mégis az ajtón belül meg tudtunk őrizni valamit. Ez olyan érzés, mint meztelenül úszni a tengerben, vagy mint elengedett kormánnyal biciklizni.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Vígszínház/ Dömölky Dániel
