Fújd el a gyertyát, ami nem fog kialaludni, de úgy csináld, hogy ne hibának tűnjön, hanem gegnek. Oké. No, még egyszer. Jó, majd gondolkozunk még rajta – instruálta a Madagaszkár című musical próbáján a Pesti Magyar Színház színészeit Gémes Antos rendező és színész. Immár 14 éve. Nem is akármilyen. Hatalmas torkú, férfias jelenség, akinek a tehetségén túl véleménye is van. Talán ezért érett rendezésre a Farkas–Ratkó-díjas magyar színész.
– Amikor egy új darab előkerül, első impulzus alapján, mint színész, vagy mint rendező valósítaná meg inkább?
– Klasszikus értelemben nem vagyok rendező, hisz az egy szakma. Most kóstolgatom, tanulom. Ha valami az erősségem ezen a területen, az inkább az instrukció adás, vagyis a kollegák segítése abban, hogy miként jutnak el A-ból B-be. Tulajdonképpen a rendezés számomra egy színészi munka, mert gondolati síkon ugyanazt a melót elvégzem, mint a színész, csak most nem a színpadon állok. És itt van a különbség, hogy inkább ahhoz van érzékem, hogy tudom, miként lehet eljutni valahova, hogyan lehet megvalósítani egy adott helyzetet, és függetlenítve önmagamtól talán el is tudom mondani. Ez az én rendezésem.
– Ezek szerint segít, hogy Ön is színész?
– Azt gondolom, hogy ez a fajta felelősségvállalás, szeretet és tisztelet, ami bennem van a társulat iránt, az sok mindenben segít, mint az is, ahogy a színház háttérdolgozói, a függöny mögött csendben tevékenykedők hozzám állnak. Ez a fajta szemlélet segít abban, hogy az instrukcióhegyem az ő fordításukban is egyfajta oldássá nemesedjen. Biztos vagyok benne, hogy ettől az érzelmi építkezéstől az egész előadás sikeres lesz.
– Amikor a színpadon áll, mint színész, akkor is dolgoznak önben a belső instrukciók?
– Persze. Amikor az ember kijön az egyetemről, előbb-utóbb rájön, hogy kénytelen önállóan is gondolkodni, dolgozni. Sokféle rendezővel találkozik az ember a munkája során, de nem mindenkivel találja meg a hangot, nem mindig érti, amit kérnek tőle, ezzel együtt a színésznek az a dolga és kötelessége, hogy megcsinálja, amit a rendező kér. Úgy kell rá tekinteni, mint egy képzőművészre, aki elképzel egy képet, amit látni akar, azt elmondja és a színész dolga az, hogy ezt a képet hitelesítse. Ezt a fajta önálló gondolkodást a karrierje során el kell sajátítsa az ember.
– Bábszínészként végzett. A bábbal való közös munkáját mennyire tudta behozni a színpadra, mint prózai színész és mint rendező?
– A bábszínész szakon gondolkodásmódot kaptunk, nem csupán technikát. Technikát is tanultunk persze, kesztyűs, pálcás, wajang, bunraku, hátulról mozgatott, árnyjáték, marionett, képmutogató, maszk, de a szakmának ez a része relatíve könnyen elsajátítható. Valamiféle látásmódot tanultam inkább, amit rendszeresen használok. Talán még több az alázat, mint a prózai színészi munkában. Ez az a fajta szemlélet, amit minden színésznek képviselnie kellene: nem én vagyok a lényeg, hanem maga a szituáció, és én csak egy eszköz vagyok az egészben.
– A színészi kommunikáció nem akkor lesz tökéletes, – a színpadi mű nem akkor működik és hat, ha a színész önmagát adja ezen keretek között?
– Szerintem nem. Ez maga a személyiség. Ez az, amit ha a jó színész el akar rejteni, ha szándékában áll nem használni, akkor sem sikerül neki. Arról van szó, ha az ember a szituációt, helyzetet részesíti előnyben önmagával szemben, akkor mindenképpen jó úton jár, mert a másik fele – tehetsége – ösztönösen odakerül. Ezt akkor lehet megtapasztalni, amikor fáradt egy színész. Amikor már nincs ereje foglalkozni a szerepléssel, csak a dolgával.
– Ön látja a színészeket, a szereplésen túl?
– Ha arra gondol, amire én, akkor kevesen születnek ezzel a képességgel, gondolatisággal, érzékenységgel, alázattal. Éppen ezért ezt meg kell tanulni. Ha az ember elég pofont kap, elég sokat küszködik a saját egójával, – kontra a szakmával,- egy idő után rájön arra, hogy ezt az egészet azért csinálja, hogy megtanulja becsülni önmagát. Így jön rá arra is, hogy innen kap igazán szeretetet és nem az ellenállástól. Ez pedig időbe kerül.
– Milyen pofonok érik a színészt?
– Amikor valaki megpróbálja elkezdeni ezt a szakmát, de nem veszik fel az egyetemre, az már önmagában akkora pofon a léleknek, hogy nagyon nehéz feldolgozni. Ha később fel is veszik, az az élmény, hogy nem vagyok elég jó, nem kellek, akkor is végigkíséri. Ha egy bizonyos időszakban azt érezzük, hogy megbecsülnek minket, még akkor sem hisszük elég jónak, amit csinálunk. De még akkor sem, amikor éppen a tenyerén hordoz a színház, – netán a szakma is -, mert annyi kétség marad az lelkében, hogy az évekre elég. Nem kell ahhoz sanyarú sors, hogy küszködni tudjon az ember.
– Mint rendezőben nem harcolnak Önben a belső képek a színpadon látottakkal? Illetve a saját színészi alázata és a rendezői akarat együtt tud működni?
– Akkor van bennem asztalra csapási vágy, vagy kényszer, ha a produkció érdekében valamit kötelezőnek érzek. Egészen odáig szeretek meghallgatni véleményeket. És ezt nem azért teszem, mert nem tudom, hogy mit szeretnék látni, hanem a próbafolyamatnak az a dolga, hogy megnézzünk mindent, mert így tartható meg a csapaton belüli mobilitás, lazaság.
– Érzett olyat próba közben, hogy legszívesebben felmenne a színpadra?
– Nem. Van olyan, hogy picit előjátszom valamit, de akkor is figyelek arra, hogy az rettenetesen eltúlzott legyen, mert ne a hogyanját, hanem a miértjét szeretném, hogy megértsék a színészek. Nem akarom, hogy úgy csinálják meg, ahogyan én, csak sokszor gyorsabb megmutatnom, hogy mire gondolok, mint elmagyarázni. Igyekszem nyitott maradni és nem kész forgatókönyvvel érkezni a próbára. Mindig van egy erős gondolatom, irányom, de szeretem, ha a kollegáim sajátjuknak érzik a szerepformálásukat. Ennek hozadéka az, hogy ne mindig én mondjam meg, hanem belőlük jöjjön a megoldás.
– Vagyis rendezés közben ösztönösen szereti, ha a próbán születnek meg a dolgok?
– Szeretem, mert így a közös munka, a közös ötletek közös örömmé edződnek.
– Elárulna egy ilyen közös örömöt?
– Van egy erős példa erre. Határozott elképzelésem volt egy bizonyos dallal kapcsolatban, amit szerettem volna kihagyni, mert szerintem sokkal frappánsabb, hatásosabb lett volna az adott jelenet nélküle. Viszont a társulat megkért, hogy maradjon, mert az egymáshoz fűződő kötődésükről szól, és nagyon szeretik. Ilyenkor az a dolgom, hogy elfogadjam, és abban segítsek, hogy a dallal együtt legyen hatásos az a bizonyos jelenet, ami úgy tűnik sikerült is. Még mindig úgy gondolom, hogy a dal nélkül jobb az előadás, de ha ez kell ahhoz, hogy tele legyen szeretettel az egész légkör, és érzelmileg a színészek bejárják azt az utat, amit szeretnék, akkor ez kell.
– Volt olyan, amikor a rendezői akarata érvényesült a színészével szemben?
– Emberileg egy nagyon fontos és értékes sikerélmény ért ennek mentén. Fillár István, aki nemcsak a mi színházunk, hanem az egész ország egyik legmorcosabb és persze kiválóbb színészfigurája, sokszor segített, ha nem is egyezett a véleményünk. Nem akart a többiek előtt olyan helyzetbe hozni, ami nekem kellemetlen lett volna. Szó nélkül megcsinálta, amit kérek, és ez nagyon jól esett.
– Milyen szerepre készül ebben az évadban?
– Jelenleg mondanivalót gyűjtök magamnak. Most nem játszom, hanem élek. 40 fölött az alkalmazott művészet kicsit kényelmetlenné válik, és akkor érdemes ezt csinálni, amikor üzenete van az embernek. A kicsi óvodás gyerekeim felé most több mondanivalóm van, mint a színpadon. Ha pedig ez így van, akkor tilos erőltetni a szereplést. Ez egy ilyen helyzet és nagyon hálás vagyok az életemnek azért, hogy ezt megtehetem.
– Úgy tudom, nagyon szeret tanítani.
– Szenvedélyes szerelmem a tanítás. Ezt mentettem át színházi feladatkörömbe, de úgy, hogy jelenleg saját osztályom nincs. Ez tudatos döntés, mert ha tisztességesen akarom csinálni, márpedig csak úgy tudom, akkor az a gyerekeimtől veszi el a jelenleg legfontosabb időt. A tanítás egy olyan szenvedélyem, aminek jelenleg nem hódolhatok. Bármennyire is szeretném. Ezért nem indítottam új osztályt.
– És a zene? A legjobb színészzenekar énekeseként hogy érzed most: egyfajta művészeti elemtöltés, több annál, vagy csak hobbi?
– A zene régen is, most is hozzátartozik az életemhez. A Harmadik Figyelmeztetéssel 13 éve idegesítjük egymást a próbateremben, és akármilyen furcsa, még mindig létezünk. Mikor zenélünk, olyanokká válunk, mint kamaszkorunkban.
– Ha újrakezdené a pályát, melyik területre tenne nagyobb energiát?
– Talán sikeresebb lennék zenei pályán, de nagyon sok örömet és lehetőséget adott a színház. Fontos terápia is nekem a színház, hogy emberi kapcsolataimban ne legyek olyan borzalmas, mint amilyen színház nélkül lennék.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Juhász Éva
