Kevesen tudnak olyan sokértelmű félelmetességgel mosolyogni, mint Fekete Ernő Sztálinként. Ebből a fagyosan lidérces mosolyból nehéz kideríteni, hogy éppen támadni, megsemmisíteni, vagy bratyizni akar. A múlt borzalmaira visszavetítve vizsgálja a ma abszurdba hajló lidércnyomásait A zseni előadása, a Katona József Színház Kamrájában.
Fekete szűk, bármelyik ország bármelyik egyenruhájának tekinthető, az „egyenruhaság” lényegét kifejező, Szakács Györgyi által tervezett jelmezben feszeng. A korlátlan hatalmú kényúrnak is kalodába zárja a mozdulatait. A többi jelmez is ilyen, nincs egyetlen laza viselet sem, érzékeltetve, hogy ebben a korban, ebben a gyanakvó légkörben, senki nem lehet oldott, senki nem engedheti el magát. Ez a katonás drill, a kiszolgáltatottság világa, ahol nagyüzemben folyik a félelemkeltés, és bizony jócskán van is miért félni, az előadás végén majd ezrek halálos ítéletét írja alá a paranoiás egyeduralkodó. De most akár még nyájasnak is igyekszik mutatkozni.
Csak hát a rideg, szürke falú, sivár szobája, amiben a képkeretek üresek, és festmények szegélyezése helyett, belül ugyanolyan sivár szürkék, mint a falak, Khell Zsolt díszlettervező intenciói szerint, hideglelősen börtön jellegű. Azt sugallja, hogy innen nem biztos, hogy ki lehet jutni élve. Ezt a hatást fokozza, hogy a Kamra zárt terű, ablaktalan pincehelyiség, ami igencsak jól passzol a kortárs lengyel szerző, Tadeusz Slobodzianek ütős darabjához. Ő az, aki A mi osztályunkat írta, ami méltán meglehetősen szép sikerszériát futott ugyanitt. Az a produkció évtizedeket, emberöltőket ölelt fel, ugrált térben és időben, a mostani egyetlen drámai szituációra koncentrál.
Először, a nagyon is valós alak, Kerzsencev, a rettegett kritikus érkezik Sztálinhoz, aki, ha úgy igényli, az ő meghosszabbított ökle, az írásaival üt-ver, akár előkészít egy-egy szakmai, netán valós kivégzést. Ha arra van igény, akkor pedig feldicsér, ajnároz. De most olyat írt a Pravdába, ami nem tetszik az őt ördögi bábjátékosként mozgatónak, ezért idézte be raportra. Elképesztő, ahogy először, Elek Ferenc alakításában, Kerzsencev csak a fél testét dugja be a szoba ajtaján. Mintegy előre kémlel, hogy simogatásért, dicséretért, kitüntetésért jött, vagy lebaltázásért, ”fegyelmiért”, ellehetetlenítésért, megsemmisítésért? Hiszen pontosan tisztában van vele, hogy olyan időket él, sőt maga is abból él, hogy bármelyik elképzelhető, szinte függetlenül attól, hogy valaki mit csinált, vagy mit nem csinált. A hatalom kiszámíthatatlansága is lehet fegyver,megszeppent kisegérré válik a főkritikus, amint leteremtik. Aki maga is élet-halál ura, és szeret is hivatkozni kivételes pozíciójára. Próbál érvelni, de tőle nem sok ellentmondást tűr Sztálin, miközben alaposan kikérdezi a művészvilágról, amiben egyébként mindketten meglehetősen tájékozottak. Aki fent van, egy pillanat alatt le lehet ejteni. Aztán akár egy lakással is meg lehet jutalmazni, mint majd ez a kritikus esetében történik, hogy végképp kiszámíthatatlan legyen a hatalom kénye-kedve. Előtte azonban a drasztikus megalázására is sor kerül, miután megérkezik a nap kiemelt „beidézettje”, a nagy rendező, színház-teoretikus, Sztanyivszlavszkij. Valószínűleg tényleg találkozott Sztálinnal, de, hogy éppen 1937 telén, vagy máskor, azt nem tudhatjuk.
A Spiró György által fordított darabban képzeletbeli, de sok valós tényt is tartalmazó, beszélgetés, szópárbaj zajlik közöttük. Máté Gábor eljátssza a formátumot, azt, hogy valaki olyan lép be a szobába, aki a mindenki parancsolójában is tiszteletet kelt. Sőt, „színészi” leckét is vesz tőle, hogyan legyen még inkább tekintélyt parancsoló, hogy emelje fel a hangját, mikor tartson szünetet, milyen gesztusokat, mimikát használjon? Izgalmas libikóka játék ez. Ebben a helyzetben olykor Sztanyiszlavszkij kerekedik felül, hiszen mégiscsak ő okítja a legfőbb urat, aki persze vissza-visszavág. Éles, szarkasztikus pengeváltások és szemvillanásváltások ezek, felvillantva Sztálin félelmét, kisebbségi érzését is, vidéki származása, nem mozgó bal keze miatt, amit hiába próbál leplezni. Az erős embernek megmutatkoznak a gyengeségei, és az, hogy ő is reszket, mint a nyárfalevél, hiszen annyi borzadályos tette volt már, hogy nyilván rengetegen akarják megölni. Máté érzékelteti, hogy Sztanyiszlavszkij iparkodik kihasználni a gyengébb pillanatait, például el akarja érni, hogy a szintén nagy rendező, Mejerhold, akit később majd kivégeznek, ne legyen teljesen betiltva, dolgozhasson. Olykor felcsillan a remény, máskor kihuny vagy újjáéled, ez is libikóka játék. Két sokat tapasztalt, végtelenül ravasz ember „sakkozik” egymással, időnként még élvezik is, hogy aztán vissza-visszahőköljenek a másiktól. Sztálin szörnyű gaztetteket elkövetett titkára, Poszkrjobivcsev, Kocsis Gergely megszemélyesítésében, leginkább blazírt képpel, rezignáltan, jön-megy, bármit megcselekszik amit előírnak neki, de azt megengedi magának, hogy kicsit durcáskodjon. Ez a szoba a lélektani hadviselés, a megalázás terepe, Sztálin, mint egy rosszcsont kölyköt, el is fenekeli a kritikust, miután letolatja vele a nadrágját. Közben ott az arcán a lidérces mosoly. Sztanyiszlavszkij megrökönyödve néz, hogy ez is megtehető, miközben némi elégtételt ő is érez.
Az előadás befejezéseként kivetítik a falra, hogy mi lett a szereplőkkel és azokkal, akik a darabban szóba kerültek. Egy opera énekesnőt kivéve, valamennyien hamarosan, vagy erőszakos halállal, vagy a sok megpróbáltatás miatti súlyos betegségben, távoznak az élők sorából.
Ascher Tamás rendezése kiteljesíti a színészi játékot, és megmutat egy olyan világot, ami bizonyos mozzanataiban sajnos visszakísért a múltból.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Rácz Gabriella