A színészek együttes munkája akkor lesz igazán értékes, akkor tudnak csapatként is nagyszerűt varázsolni a színpadra, ha a színész személyisége külön-külön is szabadon kiteljesedik. Ezt láttam most a József Attila Színház színpadán, a Made in Hungária előadásán. Azon belül is nagyot szárnyalt egy tehetséges színész, a kecskeméti születésű Fekete Gábor.
– Az idei egy nagyon velős, jó évadnak tűnik egy sokoldalú fiatal színész számára.
– Igen, nagyon jó lehetőségeket kaptam idén. Jelenleg hat futó előadásban vagyok benne. Az Imposztorban, a Szibériai csárdásban, a Száll a kakukk fészkére-ben, az Ágacskában, a Feketeszárú cseresznyében és a Made in Hungáriában. Október végétől Ifj. Jablonczay Kálmán szerepét próbálom Szabó Magda Régimódi történetében, valamint az évad második felében Dosztojevszkij A Karamazov testvérek művében leszek Aljosa.
– Cheswicket, Aljosát, Kálmánkát, majd Fenyő Mikit eljátszani egymás után, igen nagy kihívás. Az átlényegülés tanulható?
– Azt hiszem, hogy tanulható. Az idő és a tapasztalat mindenképpen segít. Nyilván kell ehhez képesség is, hogy át tudj lényegülni, rá tudd engedni magad és ne kamerázd magad folyamatosan kívülről.
– Ezek szerint neked is volt ilyen kívülről látó korszakod?
– Persze. Azt gondolom, kevés olyan színész van, akinek nem volt. Ennek elhagyása a legtöbb esetben a tanulási folyamat része. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt teljesen ki tudtam zárni az életemből, persze most már sokkal ritkábban fordul elő. Egyik tanárom mondta egyszer, hogy a pályám során keressem azokat a pillanatokat, amikor megszűnik a határ és nincs különbség aközött, hogy épp az adott szerep van jelen, vagy Fekete Gábor. Találjam meg ezeket a pillanatokat, és legyen ebből minél több.
– Úgy gondolom, Ricky esetében többször tetten értem nálad ilyen pillanatot. Van példaképed?
– Nincs egy példaképem. Sokan vannak, akikre felnézek és szeretem a művészetüket. De szerintem a színész nemcsak a szakmabeliektől tud tanulni. Vannak olyan emberek, akiknek olyan erős kisugárzásuk van, hogy ösztönösen tanul tőlük az ember. Ha tanulni akarok, mindig találok rá módot. Általában elég, ha felemelem a tekintetem és figyelek.
– Honnan tudtad, hogy ez neked ilyen nagyon jól fog menni?
– Nagyon köszönöm, hogy ezt megelőlegezed nekem. Nem tudtam, inkább éreztem, hogy érdekel, és hogy talán van is hozzá érzékem. Korán, 7-8 éves koromban elmentünk egy bábszínházi előadásra a Cirókába, nem emlékszem a darabra, de arra igen, hogy annyira megérintett, hogy utána hatalmas ürességet éreztem. Hazamentem és megpróbáltam leírni. Azt az egy mondatot úgy őriztem, mint egy nagy titkot, nem mertem megmutatni senkinek. Az volt az első katarzisom. Ekkor szippantott be a színház világa először. Aztán 2019-ben elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, majd a Pécsi Színházhoz kerültem és két évig voltam a társulat tagja. Tavaly óta a József Attila Színház csapatában dolgozom.
– Mi érdekelt a színészetben, mikor még nem voltál benne?
– Azt éreztem, hogy a színpadon bármi megtörténhet. Különösen, ha ez jól meg van csinálva, beszippant ez az élő műfaj és olyan szívesen lennék ott és csinálnám. Hogy még inkább részese legyek. Ne csak úgy, mint egy ember, akit bevonnak, hanem én szeretnék bevonni másokat. Én akarok varázsolni…
– Azt az érzést, az eufória utáni ürességet, érezted azóta?
– Igen. Néha nagyon intenzív érzés, olykor annyira rám tör előadás után, hogy csak nagyon nehezen tudok kilépni belőle, ha nem tudom kibeszélni, feloldani. Nem állítom, hogy ez mindig van, de igen, sokszor visszatér.
– Nagy a kontraszt a színpadi örömlét állapot, és a hétköznapok között?
– Próbálok úgy élni, hogy ne csak a színpad adjon értelmet az életemnek. Illetve, hogy a kettő egymásra hasson és kiegészítsék egymást. Tudatos ember vagyok. Szerencsére, viszonylag korán megfogalmaztam magamnak azokat a dolgokat, amelyek nekem fontosak, és amire vágyom az életben. Például folyamatosan vágyom arra, hogy kijjebb toljam a határaimat, hogy folyamatosan új ingerek érjenek. Beszívni a világból a kultúrát, tudást, az ott élő emberek gondolkodását, hogy ezeket az élményeket, ne csak könyvekből és filmekből ismerjem meg, hanem személyes tapasztalat útján. Nem akarok olyan ember lenni, aki a múltjában ragadt, vagy a jövőjében él, hanem a jelen pillanatot akarom élni.
– A Made in Hungaria idejében még kósza álom voltál, hogy tetszik neked ez a kor?
– Mindig nagyon vonzottak a más korok. Nagyon szívesen visszautaznék a 60-as, 70-es évekbe. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, de ha lenne rá lehetőségem, hogy csak egy napig más időkbe lássak, egy percig sem haboznék. A másik, tudatos énem persze duruzsolna a fülembe, hogy hé’ neked itt van dolgod, ebben az életben! Álmodozó típus vagyok, ezért szeretek belegondolni, milyen volt akkor és ott az élet. Érdekelnek az emberek, és főként az, hogy mi a feladatunk ebben a világban. Egészen különleges, hogy korokon átívelően nem változunk. Más szabályok szerint élünk, más hatások érnek, de a lényeget tekintve ugyanazok vagyunk.
– Melyik világba utaznál?
– A jövőtől azért tartok egy kicsit. A múltban viszont sok korban eltöltenék egy-egy évet. Nem tudok egyet választani. De most inkább a jelenre koncentrálok. A következő szerepek előtt mindig szeretném megszerezni a kellő tudást.
– Milyen tudást?
– Háttértudást. Mindig szeretek úgy elkezdeni egy próbaidőszakot, hogy ismerem a történetet, hogy mik voltak a kor normái és a mi hatott a térségre, ahol az adott történet játszódik.
– Honnan ez a belső derű?
– Ezt egyfajta küldetésként élem meg. Szeretnék hatni a környezetemre az élethez való hozzáállásommal. Szeretek ember lenni és élni. Remélem, ezt akkor is tudom képviselni, ha érnek nehézségek. Máshol van a fókusz az életemben, és talán ez segíthet.
– Mindig színész akartál lenni?
– Sok minden akartam lenni. Karmester, régész, zenész, nyitni akartam éttermet. Most sem zárom ki, hogy ebből bármi megvalósul. Nem a pénz mozgatja a szakmai döntéseimet. Nagyon hálás vagyok, hogy nem kellett olyan dolgokat elvállalnom, amiket nem akartam. Így ahelyett, hogy megcsináltam volna egy hetedik bemutatót, inkább elmentem az El Caminóra. Imádom a színházat, de szeretek élni is, és ha nincs meg évente az a bizonyos mennyiségű szabad napom, ami alatt feltöltődhetek, amit a családommal tölthetek, vagy akár egyedül, akkor mókuskeréknek érezném ezt az egészet. Vagyis inkább lemondok dolgokról, de megteremtem magamnak ezt az időt.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– A legeket szeretném kizárni, de most ebben a próbaidőszakban nagyon sokat jelentett, hogy többen megköszönték a hozzáállásomat, az alázatosságomat és a felkészültségemet. Ha valamire büszke vagyok az az, hogy eddig bármi ért, ember tudtam maradni.
Írta: Tarnócai Éva
