Úgy teremtett új nyelvet a báb világában a Junior Prima–díjas Hoffer Károly, hogy közben a legnagyobb tisztelettel adózik a hagyományoknak. És nemcsak játszik, hanem zenél, rendez, tervez, alkot, figyel, kommunikál, tájékozódik és folyamatosan fejlődik. Legutóbbi tervezése a Frankensteinben egy hatalmas Kreatúra. Döbbenetes, lenyűgöző, egyedi ötlet és alkotás, akár az életre keltett báb maga…
– Miért éppen Bábszínház?
– Nem gondoltam volna, hogy a Budapest Bábszínház lesz a munkahelyem, hisz a gimiben latinból érettségiztem, az orvosira készültem. Sokat rajzoltam, egy vonósnégyesben voltam első hegedűs, de foglalkoztam népzenével is. Mivel egyiket sem sikerült elengednem, a tanárképző főiskolára kerültem, ahol tanító és rajz szakon végeztem. Volt egy vizuális kommunikáció tanárom, Kocsis Zsolt, akivel fél évig bábbal foglalkoztunk. Olyan elementárisan hatott rám ez a sok mindent integráló művészeti ág, hogy hatalmas szerelem lett belőle. Jelen van benne a képzőművészet, a zene, az irodalom, az anatómia, a pszichológia, a filozófia, a természettudomány, a tánc, melyekből összeáll egy mikrouniverzum a színpadon. Diploma után egyre inkább éreztem, hogy az érdeklődésem a színház irányába tolódik. A Kolibri Színház Stúdiójából felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakára, bábszínész specializációra. A Budapest Bábszínház társulatához csatlakozva 2013-tól elsősorban színészi feladatokat kaptam, de amint komplexitásában gondolkodhattam valamiről, sokkal komfortosabban éreztem magam. Tervezőként, rendezőként látom, hogyan épül fel az egész darab, hol vannak a dramaturgiai fordulópontok, milyen zene illik milyen pillanathoz, milyen hang, milyen képi megoldás, absztrakció segíti a darabot.
– Ha a színházra gondolsz, akkor azonnal a bábhoz kapcsolod ezt a létezési formát?
– Igen! Biztos, hogy van egy pszichés vetülete is, hisz az ember egy közvetítő tárgyon keresztül kommunikál. Az elmúlt évtizedekben lezajlott egy paradigmaváltás a bábszínházakban és túl azon, hogy a színház tiszteli a hagyományokat és fontosnak tartjuk, hogy szülessen homogén bábszínházi előadás, pl. paravános játék, egyre több a heterogén bábszínházi előadás. A heterogén bábszínházban a színészek szerves részei egy adott jelenetnek. A báb és az ember egyszerre van jelen a színpadon. Ebben az esetben az is előfordulhat, hogy két bábot látunk, majd a két mozgató a bábok feje felett összenéz, beszélnek, majd „visszabújnak” a figurák mögé és folytatódik a jelenet. A közös színpadi jelenlét erős és izgalmas lehetőség még több jelentésréteg kibontására.
– Van gondolkodásbeli, látható változás a színpadon a tíz évvel ezelőtti trendekkel szemben?
– Az, hogy a gyerekeknek szóló darabokra asszociál sok ember a bábszínházzal kapcsolatban, talán a 70-es évek hagyatéka. Ha visszanézünk a több ezer éves gyökereire ennek a műfajnak, kiderül, hogy ez alapvetően egy felnőtteknek szóló műfaj volt. Ezzel együtt mindegyik korosztálynak nagy elhivatottsággal játszunk. Sok kisgyermek itt találkozik először egy-egy klasszikus mesével, ezért nemcsak fejlődéslélektani szempontból kell megfelelnünk az adott korosztály kívánalmainak, hanem a képi megoldásokat is úgy kell megkomponálnunk, hogy a korosztály absztrakciós szintjének megfeleljen.
– Mennyiben más egy bábelőadás próbafolyamata?
– A próbafolyamat is speciális. A bábművésznek össze kell ismerkednie a figurájával. A báb elsődleges formanyelve a mozgás, hisz egy mimikával nem rendelkező test csak mozgatása révén tud érzelmet kifejezni. Sokan úgy vélik, hogy a báb többre képes, mint az ember, és ez így is van. De leginkább arra képes, amire megálmodták, megtervezték. Van olyan figura, amit egyetlenegy trükk végrehajtására használunk és van, amelynek egészen széles skálán kell tudni mozogni. Szilágyi Bálint rendező például arra kért minket, hogy készítsünk egy olyan marionett figurát az egyik előadásához, amely képes egy pillanat alatt megfiatalodni. A nagy trükkön két hónapig dolgoztunk Raffai Péter kollegámmal. Egy úgynevezett “átfordulós” marionettet készítettünk, melynek az volt a lényege, hogy az idős és a fiatal test derékban összekapcsolódik, és a kabát takarásának köszönhetően a 180 fokos fordulást követően azonnal átváltozik. Tudjuk, hogy ilyen a valóságban nincs, a báb mégis képes erre. Az ilyen pillanatok miatt elképesztően vonzó a bábszínház.
– Van kedvenc tervezése?
– Mindig az éppen aktuális. Legutóbb Keresztes Tamás rendezte Frankenstein-nek voltam a báb- és jelmeztervezője. Ebben a munkában az volt a kihívás, hogy egy 2 méter 40 centiméteres kreatúrát kellett létrehozni, amit hárman mozdítanak, de nem akárhogyan. A két oldalsó mozgató embernek a fejére van szerelve egy-egy vállizom, és ahhoz csatlakozik egy-egy felkar, az alkarba pedig a saját kezükkel tudnak benyúlni és mint egy billentyűs hangszeren játszva, a billentyűk lenyomásával mozdulnak meg az ujjak az óriási kézfejen. Ehhez tartozik még egy órási fej, amely még pislogni is tud. A három színművész – Teszárek Csaba, Bartha Bendegúz és L. Nagy Attila – úgy működteti ezt az óriási bábot, hogy tényleg muszáj együtt venniük a levegőt.
– Technikailag mennyiben változott a színpad?
– Nyilván az, hogy egy heterogén bábszínházi előadás alatt az élő szereplők és a bábok egyszerre vannak jelen a színpadon, megköveteli, hogy a korábbiakhoz képest több színpadtechnikával dolgozzunk. A hidraulikus süllyesztő rendszertől a zsinórpadláson található függesztő rudakig, tréger-sorokig minden tud mozogni, változni, alakulni. Tíz éve is működött már ez, csak annyi változott, hogy ma már nem vagyunk kötve a paravánhoz. Anyaghasználatban is folyamatosan kísérletezünk. Elképesztő hagyománya van a házban a bábkészítésnek. Van egy szobrász-festő műhelyünk, egy mechanikai műhelyünk és egy bábkészítő műhelyünk. Újra és újra jönnek a kihívások. A Holle anyó előadásunkba például egy magas hidas marionett-rendszert terveztem. Az egyik jelenetben az volt a rendező kérése, hogy amikor az egyik figura betol egy fagylaltos kocsit, a bábgyerekek szaladjanak oda, vegyék el a fagyit, majd rohanjanak tovább. Ez nem egyszerű egy marionett színpadon, ennek a 15 másodperces jelenetnek a kigyakorlása 2-3 héten keresztül folyt. A mozgató másfél méter hosszú zsinórok segítségével “horgássza ki” a fagyit a kelléken elhelyezett kis fém kampó segítségével – mindezt zenére.
– A zenei műveltségedet, képzettségedet mi módon tudod hasznosítani?
– Míg a doktori iskolába jártam, az foglalkoztatott, hogy az alkalmazott zene mennyiben más a bábszínházban, mint a prózai színházban. A bábszínész a hangszínével és intenzitásával tud nagyon sok jelentést megteremteni. Alapszabály, ha a bábbal egyszerre vagyunk a színpadon, akkor a tekintetünk reflektorként működik, és ha én a bábot nézem, akkor a néző is azt fogja nézni. Abban a pillnatban, ha én felnézek rád, akkor pedig engem fogsz nézni, mert az én mimikám erősebb, mint a bábé. Viszont a hangommal meg tudom teremteni a báb dühét, örömét, magányát, ugyanakkor mindez az én arcomon nem látszódhat, hisz akkor elvonom a figyelmet a figuráról. Itt jön be az alkalmazott zene fontossága. Azt az érzelmi töltetet, a belső feszültséget, amit a jelenet hordoz, a zene teszi élményként mögé, pótol emocionálisan. Nagyon fontos, hogy mindig az adott korosztálynak megfelelő zenét találjunk, ami tökéletesen tud szervesülni abba a képi világba, amit felteszünk a színpadra. Az a legizgalmasabb, amikor olyan szintre emelkedik egy-egy zenei egység, hogy képeket teremt a fejemben és valójában így születik meg az élmény. Első rendezésem a Semmi volt. Ebben az előadásban a színészeinkből összeállt színészzenekar játszik. Kevés lehetőségük van ilyen formációban együtt zenélni. Hihetetlen energiák szabadulnak fel. Ez a zenei egység át tudott hangszerelni érzelmileg bizonyos képi információkat. Az egyre erősödő dobszóló utolsó leütése utáni dermedt csöndben érezzük meg, hogy mi is történt tulajdonképpen a látott jelenetben. A zene nagyon-nagyon fontos….
– És még mitől különleges a bábszínház?
– Hogy működteti a nézői fantáziát. Ettől csodálatos ez a műfaj. Ahogy a Frankenstein esetében is, külön van két nagy kar, két nagy láb, meg a fej, mégis hisszük, hogy ez egy nagy test, mert együtt mozdulnak. Látom azt a három embert, aki mozgatja, mégis valahogy összeáll a fejemben az óriás.
– És hol vannak azok a bábművészek, akik még a paravános előadások misszióját követik?
– Az idősebb kollégák még nagyon erősen hittek a titokszínházban. Talán sok kollégának nehéz volt elfogadni, hogy színész is van színpadon. Mások a nyugat-európai és mások az erős tradíciókra építkező távol-keleti bábszínházi trendek. És más a miénk, amely nagyon széles, színes. Jelenleg 13 intézményben folyik bábszínházi munka, és folyamatos a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a bábrendező és bábszínész képzés. Jönnek a fiatalok és gondolnak merészeket, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat látok, amely a műfaj határait is feszegetik. Hisz mindannyiunkban ott van a késztetés, hogy újra és újra leképezzük saját magunkat és legyen egy halhatatlan lenyomatunk…
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Éltető Anna
