Mesejátékokat ír gyerekeknek, állandóan szervez, játszik, felnőtt darabokat rendez, díszleteket tervez, a színház az élete. Tulajdonképpen már gyerekkorában is ezt csinálta, de azóta már van egy saját színháza. Akár Bednai Natália színész-rendezőről is alkothatták a született színházi ember kifejezését!
– Szinte az anyatejjel szívtad magadba a film és színház iránti szenvedélyedet…
– Édespám televíziós rendező volt, sőt a magyar televíziózás első rendezője, a Balázs Béla-díjas Bednai Nándor. A Telepódium epizódjai, a Ha én egyszer kinyitom a számat, a Három nővér paródia, a Robog az úthenger, Szabó Gyulával, Inke Lászlóval, Sztankay Istvánnal mind az ő nevéhez fűződnek. Apukám mindig vitt a forgatásokra és persze színházba. Ő filmes, televíziós volt, engem viszont a színpadi lét, a közönséggel való személyes találkozás élménye ragadott magával. Apu kislánykorom óta rengeteget tanított és nagyon szeretett nevetni, ahogy én is. Anyukám, Gellért Andrea, filmvágó volt. Ő vágta például az Önök kértéket is. Apuval a tévében ismerkedtek meg. Anyu édesapjának a testvére, vagyis a nagyapám testvére pedig a Színművészeti Egyetemnek volt az alapítója, Gellért Endre. Most, hogy mindkét szülőmet elveszítettem, számomra egyfajta küldetést is jelent ez a pálya.
– Mikor rendezted az első színdarabot?
– Nálunk arról szólt egy családi rendezvény, hogy mindenkinek szerepelnie kellett a darabomban. A keresztapám, mikor meghallotta, hogy a Nati megint darabot akar rendezni Húsvétkor és ő nem tud nyugodtan enni, inni, el is húzott a kocsmába. Hivatalosan 27 évesen rendeztem először. De ezt még megelőzte jó pár lépcső. Verebes István a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban indított egy színészképző stúdiót, ahova bekerülhettem. Így ő volt az első színigazgatóm. 5 évadon keresztül játszottam szinte mindent. Az eltüsszentett birodalom (Királylány) című mesejáték főszereplője voltam, Megyeri Zoltán rendezésében, Szép Ernő Vőlegényében Nusit, de játszottam a Hamletben, a Jézus Krisztus Szupersztárban, a Svejkben. Ott tanultam meg a színpadon való létet.
– Ez amolyan fogaskerék foglalkozás. Állandó és észrevétlen… Csak a vége, a produkció az, ami látható…
– Éppen ezért a színházi munkához elengedhetetlen az alázat. A Madách Színházban is kisebb-nagyobb szerepeket játszottam 10-12 évadon keresztül, de hatalmas lehetőségként éltem meg, hogy rendező-asszisztensként is kipróbálhassam magam, először Kerényi Imrével. Kíváncsi voltam, hogyan készül egy nagyszínpadi előadás, hisz ez kislány korom óta bennem volt, éppen ezért volt számomra a rendezőasszisztensi munka egy csoda! A Chicagóban már Szirtes Tamás asszisztense lehettem és Valló Péter mellett is sokat tanulhattam, de a nagyszerű Márton Andrással is dolgozhattam. Tőle kaptam az első főszerepet is a Madách Színházban, a Fejedelem című darabban eljátszhattam Marietta Machiavellit. A rendezőket csodáltam, folyamatosan jegyzeteltem és tanultam. Akkor mondta nekem Kerényi, hogy én nemcsak színésznő vagyok, hanem egy igazi színházi ember. És igaza volt.
– Talán ezért is lett saját színházad?
– Igen! Jónéhány általam szervezett hakni után megalapítottam a Budapesti Pódium Színházat. Ez egy magánszínház, egy utazó társulattal. Azt a műfajt választottam, amit mindig is szerettem. A humort, a nevetést. Mindig az volt az álmom, hogy legyen egy csapatom. Operetteket énekeltem egy művelődési házban, majd fellépés után megkérdezték, van-e még valamilyen más műsorunk. Azt mondtam, hogyne, van egy kétfelvonásos zenés bohózatom, a Charlie nénje. Jeleztem, hogy most tele van a naptáram, de két hónap múlva itt vagyunk. A gombhoz varrtam a kabátot. Visszamentem a Madách Színházba, beszéltem Hűvösvölgyi Ildikóval, Kautzky Armanddal és elkezdtünk próbálni Háda János rendezésében. Hatalmas siker lett. Így indult a kis színházam. Elkezdtem eladogatni olyan darabokat, amik addig még nem is léteztek.
– Hogyan rendezel?
– Szeretem megadni a színészeimnek a szabadságát. Hagyom őket ötletelni. Van olyan színész, akit folyamatosan irányítani kell, de van olyan, aki olyan ötlettel lepi meg a rendezőt, hogy pillanatok alatt megváltozik a koncepció. Imádok próbálni, imádok dolgozni. Ma már 18 gyerekelőadásunk van. Harsányi Gábor Kossuth-díjas művészt kislány korom óta ismerem, immár 5. éve dolgozunk együtt a színházban. Megírta Csala Zsuzsa életét, hogy valójában milyen szomorú volt ez a csodálatos színésznő, majd megkérdezte eljátszom-e Zsuzsát. Boldogan tettem! Így lett a Színház mindenkié, avagy egy bolond hármat csinál bohózat, amely a felszín alatt nagyon komoly problémákat feszeget. Amikor játszom a darabban, akkor nem rendezek. Ha rendezek, akkor pedig nagyon felkészülök. Megálmodom, mit szeretnék látni a színpadon. Milyen korba teszem, mi lesz a koncepcióm? Akarom-e modernizálni? Ki, honnan, miért jön be és mit csinál a színpadon? A rendezés egy nagy élmény. A legfontosabb, hogy a darab honnan indul és hova tart. A folyamata rendkívül izgalmas. Embereket olyan szituációba helyez a rendező és olyan instrukciókkal lát el, hogy ki tudjon hozni magából egy jó karaktert. Mindezt igyekszem határozottan tenni, miközben hagyom szárnyalni a színészt. A másik fontos, hogy a rendezőnek jól kell tudnia kiosztani a szerepet. Ennek ellenére a szerepválasztásban olykor hibázom. Vagy személyes indíttatásból, vagy csak azért, hogy adjak valakinek lehetőséget, néha meggondolatlanul osztok szerepet. Utána pedig már nincs visszaút. Sokszor nem tudok választani, hogy színésznőként, vagy rendezőként létezzek, de egy biztos, a kettőt el kell választani. A mesedarabokat is nagyon újra kell gondolni, hisz a gyerekek maximum 50 percet képesek egy helyben ülve figyelni. A felnőttek is inkább a kétszer egyórás darabokat élvezik inkább.
– Hat eléggé a színház az emberekre? Van elég ereje ahhoz, hogy életben tartson egy ilyen kis színházat?
– Az állandó feszültség azért mindig itt lebeg felettünk, hisz folyamatosan aggódom, hogy életben tudunk-e maradni, lesz-e közönségünk? De azzal is tisztában vagyok, hogy egy színházi ember nem bír meglenni színház nélkül. Kőbányán van a székhelyünk, de állandóan úton vagyunk, elmegyünk Nagyatádra, Nyékládházára, a legutolsó faluba is. Hatalmas raktárunk van, rengeteg díszlettel. Van egy repertoárom és sokesetben úgy működik, hogy tetszett nekik a Dr. Bubó rendel, vagy a Vuk és megkérdezik nincs-e felnőtteknek szóló darabunk. És hát hogyne lenne! Sok kapcsolatot kialakítottam az évek folyamán, de mindig meg kell újulni és valahogy állandóan jelen lenni.
– De ha egy kicsit elkeserednél, akkor mindig történik valami…
– Így van. Előfordul, hogy nagyon el vagyok keseredve, aztán megszólal a telefon és már úton is vagyunk. Valami mindig továbblök. Ez egy kicsit olyan, mint a Déryné korában az echós szekerek. Sőt, sokat játszunk külföldön, Amerikától Londonig folyamatosan hívnak minket. Ezért nem tudom abbahagyni. Nagyon érdekes, de így a Covid után nevetni akarnak az emberek. Az operett, a bohózat és a mesedarabok viszik most a prímet. Nagyon fontos a mai gyereknek, hogy színházat lásson, az élő szereplők közelsége, a csak nekik való játék varázsa, semmihez sem hasonlítható. Ha úgy át tudja adni a játékát a színész, hogy a gyerek megkönnyezze, vagy éppen sírva nevessen, no, akkor már elértünk valamit.
Írta: Tarnócai Éva
