Ő volt Dagi, az óriások csupaszív királya a Tündér Lalában, felejthetetlenné tette a Pacsirtát, az állandóan viccelődő Környei Bálint megformálásával. A Pesti Magyar Színház művésze, Szücs Sándor a Valahol Európában Trógerjeként, A muzsika hangja Admirálisaként és a Rómeó és Júlia Patikáriusaként emlékezetes játékképekkel örökíti meg karaktereit. Teszi ezt a színészi munka alázatával, főszerepeknek kijáró komolysággal.
– Legutóbb az Erkel Színházban, a magyar királylány történetében, Az Ég tartja a Földet című musicalben láttalak, egy igazi sztárparádé közepette, Vincentius szerepében.
–Szerencsére megkerestek erre a fantasztikus szerepre. Zsuffa Tünde írónő ragaszkodott hozzám. Ez is egy igazi karakterszerep, ugyanis Vincentius szerzetes ma is tökéletesen megtalálná a helyét a politikai életben.
– Ezt írta rólad Zsuffa Tünde, a darab írója: „Eláruljam, ki a legszórakoztatóbb figura Az Ég tartja a Földet c. musicalben? Hát a részeges Frater Vincentius! Ő nem csupán iszik és vakarózik, hanem gyáva és mindig a hatalomhoz dörgölőzik. Szűcs Sanyi kiválóan alakítja a szerepét és mivel tudja, milyen jól szórakozom rajta, a próbák szüneteiben is Frater Vincentiusként közeledik felém. Dölöngélve, kaparózva…”.
– Fantasztikus csapat gyűlt össze, ennek a bő kéthónapos munkának minden percét élveztem. Régóta vagyok ezen a pályán, 15 éves korom óta szinte csak ezzel foglalkozom, de 62 évesen éltem meg azt, hogy öröm volt minden nap, amit ebben a produkcióban eltöltöttem. A premier előtt Benkő Péter kollegám kért szót, és azt mondta, hogy elég régóta van ő is a pályán, elég sok próbafolyamatban vett részt, de hogy itt egy hangos szó, egy bántó gondolat, egy rosszindulatú megjegyzés nem hangzott el, ilyet még nem tapasztalt. És ezt megköszönte. A szívemből beszélt. A koreográfus házaspár is fantasztikus munkát végzett. A magyariak földjén dalra a fiúk táncolnak. Minden alkalommal álltunk a takarásban és néztük őket. Eszméletlenek voltak már a próbák alatt is, de amilyen csodát most odapakoltak, lenyűgöző volt, talán a legerősebb vastapsot ők kapták.
– Mi volt a titka ennek a kivételes munkafolyamatnak, morálnak?
– Nem tudom, de csodálatos volt. Különböző színházakból jöttünk, a színpadon voltunk egyszerre hatvanan, ha nem többen, mégis úgy néztünk egymásra, mintha ezer éve együtt dolgoznánk. Mindenki segítette a másikat.
– Sokan mondják rólad, hogy te afféle gondoskodó színész vagy, szereted, ha körülötted jó a hangulat, és ezért sokmindent meg is teszel.
– Óvom, védem a falkámat. Szeretem, ha szeretnek és én is szeretem őket. Ha érzem a szeretetet, akkor sokkal többre vagyok képes. Amúgy nagyon érzékeny vagyok, de ha odajönnek, átölelnek, nagyon jól tudom magam érezni. Minden percben azt éreztem, hogy mindenki szereti egymást ezen a színpadon.
– Zseniális karakterszerepeket kapsz, de nem vágysz többre?
– Karakterszínész vagyok. Nem is akarok más lenni. Az a nagy szerencsém, hogy mindig Sancho Panza akartam lenni és nem Don Quijote. Nekem megadatott Sancho két ízben is. Másodszorra Iglódi István rendezésében Szakácsi Sándorral és Gregor Bernadettel a Pesti Magyarban. Hál’ Istennek tudom a helyemet. Ezt Bodnár Sándor tanította nekünk a Nemzeti Stúdióban, hogy időnként le kell ülni egy sötét sarokba, hogy önmagával tisztába legyen az ember. Tudom, hogy ki vagyok, milyen a fizimiskám, külsőm, belsőm. Ezzel együtt tudok élni. A legelső dolog egy színész számára, hogy ismerje meg önmagát.
– Ez egyfajta üzenet a jövő generációjának, ha Te született dajka vagy, akkor ne akarj Júlia lenni?
– Ha valaki nem tudja ezt elfogadni, akkor soha nem lesz boldog és nem is lesz igazán jó a színpadon. Velem is előfordult, csak fordítva. Egyszer egy rendező, aki még nem ismert engem egy hősszerelmes szerepét osztotta rám egy mesedarabban, ahol emiatt nagyon rosszul éreztem magam. A partneremnek húzogattam a haját, mindenféle kópéságot csináltam, mert én nem vagyok hősszerelmes típus. Nekem az nem áll jól. Én amolyan csibész alkat vagyok.
– Milyen emberek közelében érzed jól magad?
– Számomra a nevetés, a viccelődés, lételem. Olyan ember közelében, akinek nincs humora, megfagyok. Faragó Topival akkorákat poénkodtunk, hogy már féltem a közelébe menni, mert ha egymás szemébe néztünk, már vigyorogtunk.
– A rácsodálkozás képessége mennyire fontos a számodra?
– Nagyon tudok örülni más sikerének. Még mindig nagyon él bennem a gyermekek tátott szájú rácsodálkozásának képessége. És akkor annyira szeretnék én is úgy táncolni, mint az Erkel tánckara, akrobatikus képességekkel, botozással, vagy úgy énekelni, mint Buch Tibi! Mindig kellenek célok. Most például szeretnék úgy lefogyni, mint Faragó András.
– Életmódváltás, Sanyi! Nem kampány fogyókúra.
– Nem tudom elképzelni, hogy az életemből kimaradjon a körömpörkölt és csak este tudok enni igazán. Délben 10-től 2-ig próbálok, utána elrohanok a szinkronba, este előadás, 10 után tudok leülni enni. Mit csináljak? Látod magad előtt azt a képet, hogy mikor este fáradtan és éhesen hazaérek, kinyitom a hűtőt, ott van egymás mellett a túró, a saláta és a körömpörkölt és én a salátáért vagy a túróért nyúlok? Lehet, hogy eldöntöm, hogy a túrót fogom megenni, de mire eljutok a hűtőig, addigra körömpörkölt lesz belőle.
– Annyi karaktert játszottál, kinek folytatnád az életét?
– Nem jelentkeznék a Főiskolára, nem ezt a pályát választanám. Semmihez nem értek, egy olyan hajós vagyok, aki csak a vizsgáján hajózott, de Sancho életét folytatnám szívesen. Don Quijote ezt az egyszerű parasztembert megtanította álmodozni, a mesékre figyelni és mindenben meglátni a szépet.
– Mit választanál? Egy tengerparti házikót, vagy azt, hogy még sok minden történjen veled?
– Imádom, ha sok minden történik velem, de ha lehet inkább a tenger zúgására ébrednék, majd beülnék a csónakomba és kihajóznék halászni. Ugye csónak is jár a házhoz? A mostani életszakaszomban a tengerparti házat választanám, vihar nélkül. Csobogjon a víz, süssön a nap és mindig legyen tele a háló.
Írta: Tarnócai Éva
(Fotók: Juhász Éva)