Keleti Márton Hattyúdalában felejthetetlen alakítást nyújtott, ahogy a Julius Ceasarban Marlon Brando magyar hangjaként is mindenkit elvarázsolt. A csúcsélmény továbbra is a Süsü, de a Macskajajban Grga Pitic fura fogsorú cigány keresztapa figurájának zseniális hazai tolmácsa, – a Nemzet Színésze,- Bodrogi Gyula utánozhatatlanul felvonultatta teljes színészi eszköztárát és jobb lett, mint az eredeti.
– Önnek híresen jók a megérzései az emberek jövőjével, tehetségével kapcsolatban. Tizennyolc éves koromban, mikor először találkoztunk, megmondta, hogy eszembe ne jusson a színészi jövő, inkább fedezzem fel a túloldalt, a kamera másik oldalát… Milyen igaza lett!
– Negyedéves lehettem, mikor egy iszogatós összejövetelen az osztálytársaimnak elmondtam a jövőjüket. Kilencvenkilenc százalékban bejött. Nemcsak a színházzal, hanem az élettel kapcsolatban is megvalósultak dolgok. Például azt is megjósoltam, évekkel a kivonulás előtt, hogy az oroszok katonaruhában fognak kimenni az országból, de visszajönnek civilben. Az én felfogásom az, hogy amit az élet hoz, – ha egy kicsit megtetszik,- akkor azt el kell fogadni. Az semmi esetre sem működik, hogy megmondjuk valakinek, hogy mit kellene csinálnia, hisz ilyenkor az ember magából indul ki, az általa végzett, ismert, vagy vágyott munka kerül fókuszba.
– Azt is tudta, hogy a fia nem lesz színész?
– Azt nem. De nem is gondoltam, hogy az lesz! Már négy éves korában kijelentette, hogy elege van a színházból, hisz neki azt jelentette, hogy távol kerülünk tőle. Mikor egyszer megkérdezte, hogy mit csinálunk a színházban és mondtuk neki, hogy játszunk, csak annyit szólt: Jó nektek! Pedig a fiam tehetséges. Mindig is az volt. Viszont amit csinál, azt nagyon jól csinálja. Már nyolc-kilenc évesen komoly üzleti érzéke volt. Azokat a szappanokat, amiket a külföldi útjainkról hazahoztunk – abban az időben nagy szám volt – egy hokedliről jó pénzért eladta. Ma már szállodatulajdonos. Ő is akkor boldog, ha a vendégei is azok. Ez rám is igaz.
– A színpadi fegyelem, a pontosság hogyan váltak összeegyeztethetővé a főiskolán kapott fegyelmikkel?
– A színpad sérthetetlen szentsége nálam csak úgy kialakult, hisz táncosként kezdtem a SZOT Művészegyüttesben. Ott már tudatosult bennem, hogy mennyit kell dolgozni, míg az ember színpadra lép. Egyébként azoktól a szabályoktól, elvárásoktól, amelyek kívülről jönnek, a ma napig berzenkedek, de amit én is úgy gondolok, hogy jó és jogos, azokat haladéktalanul betartom. A fegyelmikre visszatérve csak az volt bennem, hogy felfigyeljenek rám. Hogy tudtam ezt elérni? Ha valamit úgy csináltam, ahogy nem kellett volna vagy éppen túltoltam. A rendes, pontos, mindenkinek megfelelő helyzet szerinti élet nem alkalmas arra, hogy odafigyeljenek az emberre.
– Az anyanyelvi színjátszás ügye a történelem folyamán többször egybefonódott a nemzeti szabadság eszméjével. Mára mi maradt ebből?
– Egyfajta furcsa lelki szabadság. Ha reggel felkelek, mint Bodrogi Gyula, este pedig egy olasz milliomos kereskedő, Pantelone bőrében élhetek, másnap pedig egy öreg zsidóként. Egy esetben rossz színésznek lenni, ha valaki mást szeretne, mint amit ráosztanak. Ha a színész abban a szerepben talál fantáziát, amit kap, akkor egy nagyon kellemes, jó életet élhet. Van, aki színészi alkatánál fogva mindig ellenszenves szerepet játszik, a közönség mégis megszereti. Egyszer Sinkovits Imrével betértünk egy kocsmába, mellettünk támasztotta a pultot egy jóember, aki két korty között ránézett Imrére és azt mondta: De örülök, hogy látom, maga a kedvenc színészem, akit mindig úgy utálok!
– Ön melyik szerepében érezte az időtlen játék örömét?
– Hogy melyik szerepben, azt nem tudom, de azokban a szerepekben, amelyekben a közönség közvetlenül reagált a játékra. Amikor nemcsak tudtam, és éreztem, hogy ott van a közönség, hanem hallottam is. Ezek olyan vígjátékok, amelyekben tartalom is van. A közönség legfontosabb szerepe, – anélkül, hogy gondolna rá, – hogy ami a színpadon történik, mindent el fog hinni. Van olyan szerepe is, amikor nevet, meg amikor tapsol. Ez fenséges érzés.
– Megváltozik a színház szerepe a mai világban?
– Nem tudom, de a fény kicsit lement a színházakról. Most is szeretnek az emberek színházba járni, de annak ellenére, hogy a tévé 80 százaléka politikai vitákból és borzalmas hírekből áll, a színház kisebb felüdülést jelent, mint régebben. Jobban ismerik a politikusokat az emberek, mint a jó színészeket. Írtunk is egy dalt erről a jelenségről: „Minden pártban van egy olyan ember, aki miatt pont az a párt nem kell.”. Ez is lehet egyfajta színházi élmény, csak az a különbség, hogy a főszereplő, a mellékszereplő és a statiszta nem színész. Ez egy átmeneti állapot. Ezt majd az élet elintézi. Amikor az emberek megunják, akkor a fény újra felragyog a színházak fölött.
– Mi az, amivel úgy igazán meg lehet nevettetni?
– Amikor valamelyik kollega teljes átéléssel ki akar mondani valamit, de nem tud. Az az igyekezet számomra nagyon vicces.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
– Mit jelent önnek ma a haza, a család, a színház?
– Soha, a legnagyobb bajban sem mentem külföldre. A családomat is így szeretem. Természetesen. Azt is, akivel együtt vagyok. Nekem ez nagyon fontos dolog. Soha nem volt bennem olyan érzés, hogy amiben vagyok az nem jó, ezért jobb, több, szebb kell. Ami volt, abban mindig megpróbáltam megkeresni a jót. Ez azért van, mert kifejezetten szeretek élni. A színházba is szeretek bemenni. Nekem ez egy „vanság”. Akinek ilyenje nincs, az nem is lehet igazán boldog. Nekem sokat hozzátesz az életemhez. Még hat darabban játszom. A Nemzeti Színházban a Házasság Palermóban, a Tizenhárom almafában, az Egri csillagokban török szultánt, a Caligula helytartójában Palesztina királyát, a József Attilában júniusban még egyszer a Mici néni két életét és a János vitézt. Ha valaki azt mondaná, hogy még élnem kell 130 évig, boldogan megtenném. Fejben ugyan még mindig végigtáncolok mindent, de mivel fáj a csípőm, ezért néha már bele sem kezdek, mert tudom, hogy a harmadik mozdulatnál belenyilall. Ezért a 130 évhez bónuszként kérnék még egy kis egészséget is.
Írta: Tarnócai Éva
Borítókép: Kállai-Tóth Anett
