Először Arnold Wesker A konyha című darabjában láttam a Nemzetiben Koltai Róberttel és Benedek Miklóssal. A kiváló karakterszínész akkor azt nyilatkozta, hogy a szerepet nem kilóra mérik, mert átmenni némán a színpadon, az is szerep. Sőt, úgy nézni a színpadon vagy filmen, ahogy Szacsvay László képes, nem tud senki sem.
– A nemzet színészeként vidáman teniszezhetne, mégis rengeteget dolgozik.
– Amennyi erőm van, igyekszem még használni. Dolgoztam egész életemben, most is ezt teszem. De ez csak részben munka, hiszen számomra a munka az, hogy oda kell menni és ott kell lenni, de ami ott történik, az még mindig csoda és jó dolog. A filmezés iszonyatosan fárasztó, mert rengeteget kell várakozni. Amíg átállnak, amíg világosítanak, mind ki kell várni, vagy egyeztetési gondok miatt megcserélnek jeleneteket, de küzdeni kell az időjárással is, mert vagy nagyon hideg van, vagy esik az eső. A körülmények pedig… Mostanában sokszor eszembe jutott egy a hét-nyolc éve forgatott olasz–magyar–francia–svéd háborús filmdráma, a Perlasca, amelyben Lászlót, a hegedűst alakítottam. Voltak világsztárok is a produkcióban, természetesen mindnek külön lakókocsija volt. Igen röstellték magukat, amikor látták, hogy mi, magyar színészek a járda szélén ebédelünk. Igen régóta vagyok a szakmában, de lakókocsim sosem volt. Még társbérletben sem.
– Vannak nagy sztárok, akik átfestetik a szállodaszobát más színre, mondván, a pihenésüket az az árnyalat segíti. Önnek volt ilyen vagy hasonló sztárallűrje?
– Alkalmam sem volt ilyenre, de belőlem maximálisan hiányzik ez a fajta igény. Nekem már az is jólesett, hogy így, hetven felett a forgatások alatt kapok egy széket. Antall József miniszterelnök kezelőorvosát alakítom a Blokád című filmben, amely az 1990-es taxisblokád hátterét dolgozza fel. Nagyon kedves volt mindenki és próbálták a szinte elviselhetetlen körülményeket enyhíteni. Van egy nagyon jó adottságom: szerintem bárkivel versenyben lennék a tolerancia és a tűrőképesség terén. Ilyen szempontból ebben a szakmában naponta edzésben tart az élet.
– Az élet, a körülmények vagy a partnerek?
– Erre is van egy aranyos történetem. A Te rongyos élet… című 1983-as, Bacsó Péter rendezte film a kitelepítések idején játszódik, a főszerepben Udvaros Dorottya, akinek nemes származású volt a férje, ezért őt is kitelepítették. Kiptár József tanítót és pártitkárt játszottam benne, aki feketére festette a kulákok házait. Az odaadó hit komikummá feszített drámája öltött testet a szerepemben, hiszen volt egy jelenet, amikor elkapnak a parasztok, és pirosra festenek. Tulajdonképpen nem a parasztok festettek le, hanem Andor Tomi operatőr, méghozzá nagy élvezettel. A hajamtól kezdve a talpamig teljesen piros voltam. Mivel ezt a jelenetet egyetlen egyszer lehetett felvenni, ezért több kamera vette. Mielőtt belementem ebbe a szörnyű akciójelenetbe, a reggeli érkezésemkor az első utam a gyártásvezetőhöz vezetett, kértem, mutassa meg, hol van a befűtött fűrdő, hogy a festés után azonnal lemoshassam magam. Akkor még hengeres kályhák voltak, amelyeket fűteni kellett, de mindent megmutattak, megnyugtattak. A felvételre éjféltájban került sor. Mindez Nagybörzsönyben, egy csodálatosan szép faluban történt. A jelenet olyan jól sikerült, hogy Udvaros Dorottya nagy szeretettel átölelt, viszont ettől ő is ugyanolyan piros lett, mint én. Olyan lovagias voltam, hogy felajánlottam neki a befűtött „fürdőszobámat”. Ennek az lett az eredménye, hogy hajnali négyig ültem egy pokróc alatt, amíg nagy nehezen a helyi állatorvos megengedte, hogy bemenjek a fürdőszobájába lemosakodni, bár utána még hetekig szedegettem a piros festéket a hajamból.
– Mikor érezte először azt, hogy súlya van annak, hogy színész?
– Érdekes, de az első filmemnél, 1974-ben, a Szörény Rezső rendezte Idegen arcoknál. A Keleti pályaudvarnál a MÁV-házakban forgattunk. Az egyik jelenetben át kellett mennem az udvaron egy nehéz táskával. Aztán még egyszer, majd még egyszer. A kellékes egy nálam jóval idősebb ember volt, és minden alkalommal kivette a kezemből a táskát, és visszavitte a kiindulási ponthoz. Mondtam neki, ne vicceljen már, viszem én! Mondta, hogy nem, nem. Akkor értettem meg, hogy neki ez a dolga, hiszen a színész, amikor átmegy az udvaron, azt felvehetik akár nyolcvanszor, a kellékes visszaviszi a táskát ugyanennyiszer, mégis a színész kerül vászonra. De ahhoz, hogy ez a jelenet jól sikerüljön, a kellékes is kellett.
– Milyen emberi adottságok kellenek a színi pályához?
– Kis fantázia, memória, meg legyen a színésznek legalább egy jó nézése.
– Mihez kell a jó nézés?
– Néha többet ér egy jó nézés, mintha meghallgatnak tőlem nyolcvan oldalt. Mert mire emlékezik a néző? Hát nem arra, hogy ki mit játszott. Sokszor éppen egy jó nézésére… Meg persze a rontásokra, a bakikra, a tévesztésekre és a szájról szájra járó sztorikra. Amelyeknek sokszor közük sincs a valósághoz.
– Mennyire fontos egy színész életében a humorérzék?
– Van, akinél születési ajándék, valaki pedig jól el tudja játszani. Mindenesetre a humor a legjobb gyógyszer. Nincs mellékhatása, és ajándék, mert jókedvet csinál. Bátran érheti az embert öröm is, persze arról nem nagyon beszélünk, hajlamosabbak vagyunk a bánatról szomorkodni.
– Miért van ez?
– Aminek örülünk, az jó érzés, ezért hamar komfortossá válik. A bánatok rosszak, ezért nehezebben emészti meg az ember. Rágódik rajta. Az ember tragédiája jut eszembe… Önálló gondolata már nincs a színésznek ebben a korban, csak a megfelelő idézetek jutnak eszébe. Lucifer mondja Ádámnak: „Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog!” És mindjárt más nézőpontba kerül a téma. Egy jó mondat, vagy a rossz hangulattól eltérő látásmód kifejezése sokat segíthet. Régen még meséltünk vicceket, voltak pesti viccek. Ma már ez is kihalófélben van. Persze valaki jól tudott viccet mesélni, például Antal Imre, valaki rosszul, de azokon lehetett a legjobban röhögni. Egyszer a szolnoki színház jótékonysági gálaestet adott az árvízkárosultak megsegítésére. Miközben vártunk a sorunkra, ment a viccmesélés. Egyik fellépő művész Kocsis Zoltán volt, egy zseni, hihetetlen aggyal. Nagyon sok mindenhez értett a zongorázáson kívül, de viccet mesélni nem tudott. Viszont nagyon szeretett. Ezek a próbálkozásai emlékezetesek és rendkívül humorosak voltak.
– Mikor nevetett utoljára úgy igazán szívből?
– Nem kell mohónak lenni. Elég, ha mindig rötyög, kuncog az ember valamin. Nem vagyok egy harsány ember, inkább szemlélődöm.
– Rengeteget dolgozik, filmben, színpadon egyaránt…
– Valaki el tudja intézni a sorsát, tudja irányítani, hogy mikor, mennyit és éppen kit játsszon. Én beosztott kisiparos vagyok, ha hoznak munkát, megcsinálom. Még életemben nem adtam vissza a saját színházamban szerepet. Játszottam vendégként Szolnokon, Veszprémben, Székesfehérváron még Bujtor István idejében, de vidéki társulat tagja nem voltam soha. 1971 óta a Nemzeti Színház, majd tíz évre rá a Katona József Színház lett a második otthonom. De a Játékszínben, Orlainál, a Turay Ida és a Karinthy Színházban is vállaltam szerepeket. Sem önálló, sem önáltató estem nem volt sosem.
– Hogyan szokott pihenni?
– Délután, ha tudok, alszom egy kicsit, vagy teniszezem. Nem mondom, hogy tudok, inkább szeretek, de így, hetven fölött azért nem rossz, ha egy-egy órát játszik az ember. Mostanában nincs rá időm, de Lukács Sanyival szoktam teniszezni, meg Piroch Gáborral, a világhírű kaszkadőrrel. Klassz gyerek, eszméletlen, miket csinált, az is egyfajta humorforrás, ahogy öltözködik. Amikor lejön a pályára, úgy néz ki, mint egy ufó, a derekán, térdén, csuklóján, mindenhol van valamilyen védő, szorító. Nekem is éppen ideje volt, hogy megműtsék a szürkehályogomat, mert vakon teniszezni nem volt éppen eredményes.
– Mekkora presztízs színésznek lenni ma Magyarországon?
– Presztízs? Ügyvédnek lenni, az presztízs. Felgyorsult a világ. Petőfi idejében az apák nem adták férjhez a lányukat egy színészhez, mert alsóbb osztályúnak tekintették. Viszont volt olyan időszak Magyarországon is, Páger Antalék idejében, amikor az egekig fel tudott menni a színészi ázsió. Páger egy filmért házat tudott venni! Garas Dezső pedig az első színész volt, aki betéve tudta a jogszabályokat és kellőképpen ki tudott állni magáért. Szilágyi Tibor is megtanulta értékelni önmagát, soha nem felejtem el, amikor a forgatáson kértek tőle valami extrát, ő pedig azt mondta: „No, ez igencsak megdrágíjja!” Én a mai napig küzdök ezzel az ár-érték arányú érdekképviselettel.
Írta: Tarnócai Éva
