Hatvan éve mutatták be a Két félidő a pokolban című filmet. A Szomszédok Gábor Gábora egy ideje visszavonultam él vidéki otthonában. Évek óta nem adott interjút, azonban most kivételt tett a lapunkkal.
– Kereken hatvan évvel ezelőtt mutatták be a magyar filmtörténet egyik legnagyobb hatású filmjét, a Két félidő a pokolban című alkotást. Ez volt az első filmszerepe?
– Főiskolásként kaptam meg a lehetőséget. El kellett végezni egy munkát, már nem éreztük annyira a világháború utáni nyomást. Én is menekültem kisfiúként a háború elől, 30 kilométert a derékig érő hóban Ádándból egy másik faluba. Nagyon erős front volt Budapest és a Balaton között. Mondták, hogy jönnek a katonák és mentünk négyen; nagymamám, édesanyám, öcsém és én.
– Hatalmas siker lett a film és ezzel egy csapásra beindult a karrierje!
– Amikor az Urániában bemutatták a filmet, az egész főiskola lerohant elém és üdvözöltek engem. Azt gondolták, hogy egy ilyen sikerfilm után bárki bekerül egy következőbe. A kritikák Sinkovits Imrét, Garas Dezsőt és engem méltattak, ami megtisztelő volt. Egyszer bejött a negyedévesek vizsgájára a Várkonyi Zoltán, amiben én is játszottam másodéves hallgatóként és azt mondta a végzősöknek; így kell játszani, ahogy ez a fiú játszik. A filmpremier után azt mondta; készülj arra, hogy nagyon sokáig nem lesz ekkora sikered.
– Szerencsére hat évtizedes sikerszéria jött az életébe vagy nem így érzi?
– Nagyon gyorsan jött az avantgárd, és a Madách Színházba kerültem, ugyanis Ádám Ottó volt a főrendezője. Először vidékre kellett menni… a főiskola után mindenkit vidékre küldtek. Ottó Szegedre küldött és ott voltam két évig, majd vitt a Madáchba. Akkor még színvonal volt, mindenki ott akart játszani. Amikor Darvas Iván kijött a börtönből a filmgyárban találkoztunk. Azt mondta; megyek vissza, megyek vissza! De végül nem jött, mert mások voltak már a személyes érdekek.
– Megváltozott azóta a véleménye?
– Megindultak a változtatások és akkor azt mondták, hogy a Madách Színház egy konzervatív silány placc. Bartók Béla azt mondta, megélni és élni! Eközött nagy a különbség. Ameddig csak az első lehetséges, addig nagy a baj. Most azért mentem be, mert nekem az valaha az otthonom volt. Egyik percről a másikra elküldtek minket a francba azok, akik még most is rendkívül fújják a kürtöt. Nekem csak másodpercek voltak az életemben, amik olyan fantasztikusak voltak. Egy kínai bölcs azt mondta; Az értelem fénye csak akkor értékes, ha a szellemet ragyogja be, ez a hatalmas tudás. Nincsenek ma már Gellért Endrék, nem kellett eregetni egy Shakespeare szonettre vagy meztelenül bejönnie Hamletnek a Lenni vagy nem lenni monológra. Ma például már nincs színészről szó, csak ötletek vannak, amiket a rendezők kitalálnak.
– Mikor érezte azt, hogy nagyot változik a Madách világa?
– Amikor a Macskákat behozta egy rendező, aki most már az igazgatója a színháznak. Ádám Ottónak azt mondta egy barátja, hogy ne vigyétek be a színházba, játsszátok pályaudvaron vagy aluljáróban, mert a Macskák megeszi a színházat. És megette a színházat. Ha nekem pénzem lenne, akkor én Németh László Színházat csinálnék.
Kép: Madách Színház
– Ettől függetlenül a mai napig játszik a körúti teátrumban!
– Most visszamentem az Operaház Fantomjában a leköszönő igazgató szerepére. 86 éves vagyok, csupán egy jelenet és befejeztem a dolgomat. A Mary Poppinst már nem vállalom el, már semmit se vállalok el, ha megkérnek se. Lenne egy saját előadásom, amit szívesen eljátszanék, de ami most megy a színházban, az már nem érdekel. Itt vagyok az ábrándi házamban, kiülök a kertbe, nézem a madarakat, élvezem a nyugalmat. Pár éve elültettem egy fát, kis cserje volt még. Minden nap, amikor itt vagyok, akkor figyeltem, hogy fejlődik. Mostanra egy hatalmas fa lett belőle. Számomra ez az érték. Szívesen vagyok a kertben, kicsit fáj a lábam, de ebben a korban ennyi baj legyen.
