Jövőre lesz tíz éve, hogy a Soproni Petőfi Színház élére került. Elsöprő fölénnyel nyerte el az igazgatói posztot Pataki András, majd öt év után a teátrumot is fenntartó önkormányzati cég ügyvezetését is. Miközben gazdasági téren is bizonyított, helyben élő és alkotó társulattal újította meg a színházat, amely immár számos külföldi társulattal is kooperál. Igazgatóként is sokat rendez.
– Elődje teljesen váratlanul, évad közben mondott fel. Nehéz egy ilyen helyzetre gyorsan és jól reagálni. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?
– Hét vagy nyolc pályázóval kellett megküzdenem az igazgatói posztért. Speciális helyzet van Sopronban, a színház ugyanis része a Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft. nevű önkormányzati cégnek, amelynek ügyvezető igazgatója évtizedeken át másvalaki volt. Színigazgatói elődöm, Darvasi Ilona hirtelen távozása mögött is az ügyvezetővel való konfliktusa húzódott meg. Akkoriban a Forrás Színház, amelyet vezettem, a kulturális tao-támogatás bevezetésének hatására egyre inkább elveszítette a piacait. A támogatás elnyerése végett ugyanis az üzleti alapú, szolgáltatószemléletű színházi projektek vették át a terepét annak, amit mi, vidéki színházak addig csináltunk. Érezhető volt, hogy vagy én is belemegyek ebbe a játszmába, de sosem tettem, vagy inkább azt a logikus utat választjuk, hogy az általunk létrehozott műhelymunka folytatására új koncepciót dolgozunk ki.
– A város önkormányzata azt szerette volna, hogy Sopronban élő és alkotó társulat jöjjön létre. Ön a pályázatában erre fő pontként reagált.
– Igen, ez óriási koncepcióváltás volt a színház életében. Az általam képviselt társulat egy részét magammal hozva kezdtük felépíteni a Soproni Petőfi Színház helyben élő társulatát. Ez tényleg nagy változás volt a korábbiakhoz képest. Hálásak lehetünk kollégáimmal az akkori döntnököknek, mert nem volt garantálva, hogy amit ígérünk, az meg is valósul, hiszen az ismeretlenség félhomályából érkeztünk. Kétségtelen, hogy a koncepció, amelyet kidolgoztunk, vonzó volt a városvezetés számára, és a pályázati anyag tartalma miatt nyertem el a lehetőséget.
– Ha visszatekint az elmúlt közel tíz évre, elégedett azzal, amit elértek a kollégáival? Sikerült megvalósítaniuk a terveiket, beváltaniuk az pályázatában ígérteket?
– Kétfelé kell választanunk az elmúlt időszakot. Az első öt évben a Soproni Petőfi Színháznak igazgatója és egyben főrendezője voltam. A második öt évben ezeknek a funkcióknak a megtartása mellett a saját magam főnöke is lettem, miután megpályáztam és elnyertem a Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft. ügyvezetői igazgatói állását is. Ennek a két időszaknak két különböző tónusa van. Az első időszak olyanfajta zsákban futásnak nevezhető, amelyben az általunk vállalt pályázati célkitűzéseket megvalósítottuk. A második ötéves időszakban megszűntek azok a nehézségek, amelyek korábban a létezésünket gátolták. Ennek a változásnak a következménye lett, hogy ezt a holdingszerű céget, amelyhez rengeteg minden tartozik – a színház mellett a Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínház, a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ, a Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar, kiállítótermek, a balfi József Attila Művelődési Ház, a Páneurópai Piknik Emlékpark a határon, plusz az összes nagy városi rendezvény –, ennek a működését nyereségesre fordítottuk. Az utolsó két évben több tízmilliós veszteséggel működött már, az én időszakom óta viszont végig nyereséges a cég. A magánérdekek világából a közérdekébe érve, a szolgáltatói tevékenységből egy konstruktív, tudatszintemelő koncepcióval és élettel töltötte meg ez az időszak az intézményeinket. Minden korábbi vágyat, álmot és tervet messze túlteljesítettünk, aminek ugyan a Covid–19-es időszak egy időre véget vetett, ám most már újult erővel haladunk tovább az utunkon.
A cikk folytatása a Pepita magazin októberi számában olvasható.
