Egy életre való, vagány színésznő, aki a színpadon és az életben egyaránt nagyon szeretett játszani. Nem bírta a szabályokat, ahol csak lehetett, felrúgta, megszegte, és ez az öntörvényűség talán még mindig nem halt ki belőle. Voith Ági az egyik legsokszínűbb, legdrámaibb komika, akivel valaha interjút készítettem.
– A Doktor Balaton sorozatban önmagát adja, ott is és az életben is hihetetlenül impulzív. Honnan jön még mindig ez a fantasztikus energia?
– Fogalmam sincs. Ilyennek születtem. Genetika. Édesapám ludovikás katonatiszt volt, akinek a kifogástalan külső mellett a belső értékek is rendkívül fontosak voltak. Imádta a nőket, el sem merem mondani, hogy édesanyám előtt tizenhárom gyűrűs menyasszonya volt! Talán éppen emiatt féltett engem annyira. Soha nem engedett sportolni, mert hogy ott fiúk is vannak. Ötévesen a zongora mellé ültettek, állandóan gyakorolnom kellett, nem mehettem játszani. A Bartók Béla úton laktunk, az iskolámmal szemben, de még az udvarra sem engedtek le játszani, mert hogy ott is vannak fiúk. 1956 szeptemberében költöztünk át a Ménesi útra. Októberben pedig kitört a forradalom…
– Édesapja ezek szerint keményen fogta. Hogyan tudta elérni, hogy hozzájáruljon a jelentkezéséhez a Színművészeti Főiskolára?
– Addigra elváltak a szüleim. Amikor jelentkeztem, sajnos, már nem foglalkozott velem. Édesanyám, Mészáros Ági mint az 1940-50-es évek legnépszerűbb színésznője nagyon sokat dolgozott. Két próba között vagy fellépés előtt találkoztam vele, de az az igazság, hogy nagyon ritkán láttam a szüleimet.
– Mindennek lehet köze ahhoz, hogy ön is színésznő lett?
– Egyáltalán nem terveztem, hogy erre a pályára lépek. Tény, hogy a rosszalkodásom miatt gyakran kellett váltani a nevelőnőket, így gyerekkoromban számtalan előadást láttam a Nemzetiben, a Szentivánéji álmot például legalább nyolcvanszor, de teljesen más miatt lettem színésznő. A gimiben negyedikben be kellett írni, hol szeretnénk továbbtanulni. A Színművészeti Főiskolát is beírtam, de csak azért, mert egyik osztálytársnőm, akit nagyon tehetségtelennek tartottam, oda jelentkezett. Gondoltam, ha ő mer jelentkezni, akkor én is. Érettségi után az akkori legjobb barátnőm, Jalsovszky Kati kísért el a felvételire. Édesanyám csak akkor szerzett tudomást róla, amikor a második forduló is sikerült. Amúgy sem ő, sem édesapám nem örült neki. Apám azt szerette volna, ha zongoraművész leszek.
A cikk folytatása a Pepita magazin októberi számában olvasható.
