Már gyerekkorában elhatározta, hogy színész szeretne lenni. Megvalósította az álmát, de mert attól fogva, hogy belecsöppent, izgatni kezdte a színház komplex világa, összességében is szeretett volna foglalkozni vele. Molnár Anikó ma is elsősorban színészként tevékenykedik, ám időről időre belekóstol a dramaturg, a drámapedagógus és a rendező hivatásba is.
– Ajkai születésű kislányként minek a hatására határoztad azt el, hogy színésznő leszel?
– Nagyon szerettem a nagymamámat, akit sajnos korán elveszítettem, és akkor szembesültem először a halállal. Amikor kisgyerekként hirtelen képes lettem felfogni, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, nekem is, először rettenetesen megijedtem. Nem sokkal később színházba vittek a szüleim, és az előadást látva jutott eszembe, hogy milyen jó lehet a színészeknek, hiszen számtalan életet kapnak a sok-sok szerepük kapcsán, annyi életük lehet, amennyit csak eljátszanak. Ez a lehetőség nagyon megtetszett. Rögtön arra gondoltam, ha egyszer színésznő lennék, meghosszabbíthatnám az életemet, kicsit ki tudnám játszani a halált, mert nemcsak egy életem lesz, hanem akár száz is.
– Elgondolkodtató magyarázat… Képzett drámapedagógusként is többször dolgoztál már a Forrás Színházban és jelenlegi társulatodban, a Soproni Petőfi Színházban.
– Igen, a Népmesepont elnevezésű országos program keretében tevékenykedhettem 2019-től. Egy pályázat keretében valósítottunk meg a város kulturális tevékenységeit össszefogó Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft.-vel egy olyan helyszínt, ahol gyerekeknek tarthattunk foglalkozásokat. Feldolgoztunk magyar népmeséket, közösen játszottunk a kicsikkel, egyfajta fejlesztő, foglalkoztató „alegység” volt. Természetesen a színháznevelési programokat sem hagyjuk abba, a színházban mindig vannak olyan műsorok, foglalkozások, amikor a gyerekeket be tudjuk vonni a közös munkába.
– Talán ennek is köszönhető, hogy nemrég rendezőként kaptál egy szép elismerést.
– Azt mondják, semmi sem történik véletlenül. Szeptember elején keresett meg a Magyar Drámapedagógiai Társaság azzal, hogy meghívnak egy díjátadó ünnepségre, ahol többek között engem is kitüntetnek. Büszkeséggel tölt el, hogy gyémánt okleveles gyermekszínjátszó rendezővé minősítenek. Mint megtudtam, 2002-től figyelték a drámapedagógusokat, rendezőket, akik az országos gyermekszínjátszó fesztiválokon többször is arany fokozatú minősítést kaptak. Mivel én is közéjük tartozom, ennek elismeréseként jutalmaztak most a gyémánt oklevéllel.
A cikk folytatása a Pepita magazin októberi számában olvasható.
