Jogász családja majdnem kitagadta, amikor kiderült, hogy a fuvolázás számára nem hobbi, hanem egy életre össze akarja vele kötni magát. Nagy Edit még a Bartók Béla Konzervatóriumban ismerte meg későbbi férjét, aki viszont az első perctől támogatta szakmai ambícióit, máig együtt muzsikálnak, boldogok, hogy a zenében is egy nyelvet beszélnek.
– Sokan hatévesen kezdenek hangszeren tanulni, míg te tizenhárom évesen vágtál bele. Egy kisgyerek megszokja a kötelező napi gyakorlást, de te hogyhogy nem lázadoztál?
– Érdekes történet, hogyan kezdtem el fuvolázni. Az iskolában furulyaszakkör indult, és előző nap kézhez kaptam a műanyag furulyámat és a kottás könyvet. Elolvastam a bevezetőt, és nekiláttam gyakorolni. Másnap, az első órán már a fél kötetet be szerettem volna mutatni, hiszen addig jutottam egyedül. Ám mivel ez egy könnyed csoportos foglalkozás, a tanárnéni meglehetősen leterheltnek mutatkozott, amikor a kérdéseimmel kezdtem bombázni. Éreztem, hogy ez így nekem túl lassú lesz, ezért otthon közöltem édesapámmal, hogy komolyabb hangszert szeretnék választani, írasson be a zeneiskolába fuvolaszakra. Őszintén meglepődött, de megtette, így kerültem várólistára a zeneiskolában azzal, hogy ha lesz szabad hangszer, valaki megkaphatja a sok várakozó közül.
– Előtte, gondolom, meg kellett mutatni, mit tudsz.
– Természetesen. Kicsit meg kellett érte küzdeni, gyakorlatilag versenyeztették a várólistásokat. Akkor játszottam először meghatározott céllal. Emlékszem, borzongató volt, nagyon élveztem az érzést, hogy tétje van a játékomnak. A tanárnőnek tetszett, amit bemutattam, aztán decemberben szólt, hogy engem választott. Rettentő izgatott lettem, hogy végre megkapom a vágyott hangszert. Ám az asztalon valami fémes csillogású izé volt, én pedig hátrálni kezdtem, mondogatva, hogy fuvoláról volt szó, nem erről a hideg fémdarabról. Kiderült, hogy én valójában az oboára gondoltam, amikor fuvola után vágyakoztam… Azt hiszem, inkább a sors választotta nekem ezt a hangszert, nem én. A tanárnő segítségével sikerült leküzdenem a kezdeti bizalmatlanságomat, és kellően belelendültem a fuvolázásba. Rátaláltam egy olyanfajta örömre, ami azóta is hozzáláncol. Nekem a zene lett az a meghatározó elem az életemben, ami az egészséges működéshez kell. Mindig örömből fuvoláztam, sosem kötelességből.
– Már 14 évesen bekerültél a budapesti Konziba, ami köztudottan a Zeneakadémia „előszobája”. Ennyire rövid szakmai előélettel hogyan sikerült?
– A többiekkel ellentétben nekem nem adatott meg öt-hat év fuvolázás a konzervatóriumi felvételi előtt. Mindössze másfél éve volt a hangszerem. Ez nagyon kevés idő, de fantasztikus tanárom volt, így sikerült elsajátítanom a legalapvetőbb klasszikus zenei ismereteket, Csetényi Gyula professzor pedig felvett az osztályába. A konzis évek alatt tapasztaltam meg, hogy egy jó kritikából többet tanulhatok, mint száz dicséretből.
A cikk folytatása a Pepita magazin szeptemberi számában olvasható.
