Igazi kettős életet él, hiszen Budapest mellett pár éve már az írországi Dublin is az otthona. Nemcsak a családi életét osztja meg közben, hanem a szakmait is, mivel kint tanít, de változatlanul jár haza rendezni különböző színházakba. És ha ez nem volna elég elfoglaltság, közben a doktori címe megszerzésén is munkálkodik.
– Több diploma után most is tanulsz. Honnan ered ez az állandó tudásszomj? Vagy kezdetben inkább útkeresésről szólt?
– Jó lenne most azt válaszolnom, hogy tisztán a tudásvágy hajtott, de nem egészen így történt. Inkább az útkeresés, az időnyerés az igaz. Hosszasan kerestem, hogy mi érdekel az életben. Abban biztos voltam, hogy valamilyen kulturális területen szeretnék dolgozni. Az egyetemen a magyar szak biztonságosnak tűnt, a középiskolában ez volt az egyetlen tantárgy, amelyből mindig kitűnően teljesítettem, mert nagyon érdekelt. A német szak automatikusan jött hozzá, mivel gyerekkoromtól tanultam németül, nyelvvizsgám is volt belőle, csak nem túlságosan érdekelt. Akkor nyílt ki előttem a világ, amikor elkezdtem az esztétika szakot. Az igazi egyetemi élet, tapasztalat ott érkezett meg. Igazi legendák tanítottak minket, ami óriási hatással volt rám.
– Közben tanítani kezdtél a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán…
– Igen, eleinte filmtörténetet, amely tantárgyként hivatalosan még nem létezett, ám ez volt az az iskola, ahol lehetett ilyet oktatni. Később csakugyan a drámatagozaton folytattam. Sok kollégával dolgoztam drámatanárként éveken át, és miután a Színművészeti Egyetemen elindult a drámapedagógia szak, azért, hogy hivatalos papírunk is legyen arról, amit csinálunk, páran diplomát szereztünk belőle. Kezdetben tehát semmi tudatosság nem volt bennem. Hogy a sor ne záruljon le, két éve felvételiztem a Dublin City Universityre, ahol jelenleg is doktori hallgató vagyok. A tanulás, sajnos, ma kicsit nehezebben megy, mint annak idején.
– Minek köszönhetően jelent meg az életben a színház és a rendezés?
– Tulajdonképpen véletlenek sorozata. Engem az előadó-művészetek közül alapvetően a film, azon belül pedig a filmelemzés érdekelt, viszont a gimnáziumban drámatagozatos osztályt kellett vinnem, és ettől elindult bennem valami. Minden évben létrehoztunk egy előadást, amelyet nekem kellett megrendeznem. Természetesen más szempontok szerint dolgoztam, mint ma egy professzionális színházi előadáson, de mégis csak hasonló feladatot jelentett. Az előadásaink sikeresek voltak az Országos Diákszínjátszó Fesztiválokon, ahol profi színházi szakemberek zsűrizték a produkciókat. A következő lépés csak a szerencsének köszönhető: a Bárka Színházban csinálhattam egy előadást, amelyben diákok is szerepeltek. Olyan rendezőt kerestek, aki profi színpadon is tud bánni a gyerekekkel. A Pál utcai fiúk prózai változatát adtuk elő – a musicalváltozata még nem létezett –, utána pedig sorra kaptam a rendezői felkéréseket, amelyek egy idő után teljesen átalakították az életemet.
A cikk folytatása a Pepita magazin szeptemberi számában olvasható.
