Kalandosan lett színész, kitartásának köszönhetően a Rock Színházban az Evita címszerepét is megkapta. Negyed évszázada játszik a Budapesti Operettszínházban, mellette kezdett el szinkronizálni is. Sz. Nagy Ildikó a szerepe szerint sokszor volt már főgonosz, de a bohókás karakterek is megtalálják, A szépség és a szörnyetegben például Madame de la Nagy Böhöm.
– Egyik kedvencem a szinkronszerepeid közül Mrs. Sally Tishell, a Doc Martin sorozat patikusnője. Te is megszeretted?
– Nagyon! A brit humor legendás, a Doc Martin is remek példa rá. Az első két évadot még más csinálta, de valami probléma adódott, és a szinkronrendező Mauchner Józsefnek én jutottam eszébe, hál’ istennek! Mrs. Tishell állandó mellékszereplőként majdnem minden részben szerepel, ami nagyon jó, hiszen az ilyen munkára biztonsággal támaszkodhat az ember. Gyorsan megszerettem Sally figuráját, hamar ráéreztem a brit színésznő játékára, stílusára, és már könnyedén ment a munka. Csupán azt sajnáltam, hogy a Doc Martinból csak két-háromévente vettünk fel újabb évadot, nem volt folyamatos a munka, így újra és újra bele kell rázódni. Már leforgattuk a tizedik évadot, és sokan kérdezgetik, mikor lesz látható a tévében. Sajnos nem tudom, de a rajongókkal együtt én is bízom benne, hogy hamarosan.
– Színházi színésznő vagy, huszonöt éve, 1996-tól a Budapesti Operettszínház tagja. Hogyan kezdődött?
– Először a Vidám Színpadon léptem színpadra, táncos–énekes statiszta voltam a Telepódium című előadásban, amely rendszeresen új műsorral ment. Geszler György válogatott ki rá sok lány közül. Nem volt egy nagy történet, három fiatal kolleginával együtt hol befutottam a színpadra, hol kifutottam, de húszévesen ez is jó lehetőség volt arra, hogy kicsit beljebb kerülhessek a hőn áhított színészszakmába. A Telepódium nagy siker volt a kabarészámaival, zenés jeleneteivel. Felvették, és később a televízió is sugározta.
– Gyerekként csellózni tanultál, majd a debreceni zeneművészeti szakközépiskolában az énekhangod alapján a tanárod az Operaházba szánt…
– Én azért tanultam zenét, éneket kicsi koromtól, mert nálunk ennek nagy hagyománya volt. Édesanyám operett primadonnának készült, Kisújszálláson az amatőr színpadon a Csárdáskirálynőtől a Luxemburg grófjáig sok mindenben játszott. Bár nem lett primadonna, óriási büszkeséggel töltötte el, hogy én az Operettszínház tagja lettem, és a fotóm ott van a többi művészé között az előcsarnok falán. Az általad említett énektanár harmadikos koromban váratlanul disszidált, ezért csalódottságomban otthagytam az iskolát, de továbbra is énekeltem és a színészet is vonzott. Amikor vidékről, a nővéremnek köszönhetően, felkerültem Budapestre, rögtön munkát kerestem. Voltam könyvelőgyakornok, pultoslány a Komjádi uszodában, de közben folyton kerestem a művészeti jellegű munkát. Válogatásokra, meghallgatásokra jártam, hogy bekerülhessek egy színházi produkcióba vagy forgatásra. A Telepódiumba is jutottam be. Aztán 1982-től sorsszerűen jött a Rock Színház.
A cikk folytatása a Pepita magazin szeptemberi számában olvasható.
